Greta Gerwig az első nő, aki egy film egyetlen rendezőjeként alig több mint két héttel a film bemutatója után elérte az egymilliárd dolláros bevételt.

Ha valaki azt gondolná, hogy a Barbie-film egy felszínes, műanyag, sztereotipikus amerikai giccs-parádé, nos az nagyot téved! A Mattel baba pink története sokkal többet ad, sokkal többről szól, mint azt elsőre gondolnánk.
Zseniálisan megszerkesztett görbe tükör a mai patriarchális társadalmunkról. Greta Gerwig rendezőnő a tökéletesen és mesésen működő „Barbieland”-et állítja szembe a férfiak uralta szürke és hitvány valódi világgal. Ez adja a sztori alapját, de azért a dolog mégsem ilyen egyszerű.

Annak idején nekem is volt Barbie-m, nem is egy… Az NSZK-ban élő nagynénimtől kaptam őket. Most felelevenedtek az emlékek, hogy milyen házikóban laktak, milyen ruhákat varrtunk nekik Anyukámmal, és a barátnőimmel.
Emlékszem, akkoriban még nem lehetett a játékboltokban beszerezni szinte semmilyen kiegészítőt, hozzávalót, sőt, még Barbie-babát sem. Ezért rendkívül kreatívnak kellett lennünk, ha éppen szükség volt mondjuk egy konyhabútorra, egy franciaágyra, vagy akár egy koktél-rucira.
Nagyon szerettem velük játszani, különböző szituációkat improvizálni, felnőttes élethelyzeteket produkálni. Sokszor minden tökéletes volt, de olykor kitört a veszekedés, mint az életben bármikor.
Így történt ez a Barbie filmben is, (és tényleg nem szeretnék spoilerezni, de ennyit muszáj elárulnom) hogy főhősnőnk (Margot Robbie) eredetileg azért indul el a nagybetűs életbe, mert úgy érzi, hogy kisgazdája életében valami nagy gubanc van.
Meg is találja a családot, ahol egy anya (America Ferrera) és a kamaszlánya (Ariana Greenblatt) mindennapos harcai, parttalan vitái árnyékolják be a családi békét. Így a mindig boldog, mosolygós babának szembesülnie kell az élet kihívásaival. Számára addig szokatlan és ismeretlen fogalmakkal találkozik, mint például: rosszindulat, hazugság, bánat, könnyek… és a narancsbőr.

De főhősnőnk nem egyedül indul útnak, hiszen elkíséri őt az örökké érte rajongó-epekedő udvarlója: Ken, a fiú Barbie (Ryan Gosling), akivel szintén megfordul a világ, amikor rádöbben, hogy a való életben szinte mindent pasik irányítanak. Lehengerli őt a patriarchális világ, a lovas rendőrök tekintélye, az amerikai elnökök szobrai, a filmvászonról lekacsintó macsó-filmsztárok, a dollárokra rajzolt honatyák látványa. Barbieland-en soha nem tapasztalt ehhez fogható mámort.

Igen! A történet szembe állítja a férfiak és a nők világát, a kemény, patriarchális társadalmat egy békésebb, kiegyensúlyozottabb, megértőbb, lágy nőiességet igenlő társadalommal. De mindezt nem bántó módon teszi, hanem rengeteg humorral, megértéssel, bemutatva mindkét oldal szemszögét, mindkét oldal igazát.
A zseniálisan eredeti szövegek, a frappáns szópárbajok, a kifejezések, amelyeket már előre hallok, ahogy hamarosan a köznyelv részei lesznek, mind-mind rendkívül élvezetessé teszik a filmet. America Ferrera-nak, a negyvenes anyát játszó színésznőnek például van egy sok perces, igen lényegretörő monológja, amely a női léthez kapcsolódó disszonáns elvárásokat vonultatja fel, és olyannyira bravúrosan van felépítve, kivitelezve, hogy a végén szinte külön is megtapsolnánk. Pedig a moziban nem szokás az ilyesmi.
Mindenesetre, ha MOST jelentkeznék a színművészetire, biztos lejegyzetelném magamnak ezt a kis monológot, hogy elkápráztassam vele a felvételi-bizottságot.

Igen kedves és tiszteletreméltó gesztus a forgatókönyvíróktól, hogy megelevenítették Ruth Handler-t, a Barbie-baba megálmodóját, illetve kivitelezőjét, aki 1945-ben férjével alapította meg a Mattel-játékgyártó céget. Ruth fejében akkor született meg egy ilyen típusú játék-baba ötlete, amikor egy németországi kirándulásuk alkalmával észrevette, hogy lánya, Barbara áhitattal bámul a kirakatban egy Lilli Dollt, amit eredetileg egyáltalán nem gyermekeknek szántak. Lilli Doll a Die Bild-Zeitung számára készült öntudatos, magabiztos képregényhősnőről mintázott baba volt, igencsak szexista formába öntve.
Megvette lányának a babát, és azt látva, hogy a gyerek le nem teszi a játékot, úgy döntött, hogy előrukkol férjének a mini-felnőttbaba gyártásának az ötletével. Férje, Elliot nem sok fantáziát látott ebben az üzletben, de Ruth hajthatatlan volt, így 1959. március 9-én a New York-i American International Toy Fair keretei között útjára indult az első prototípus, amelyet természetesen Ruth és Elliot kislányáról, Barbaráról neveztek el.

A filmben megjelenik Ruth Handler, aki, mint jóságos, melegszívű nagymama üldögél a Mattel-multi egyik félreeső, de igen otthonosan berendezett csipketerítős szobájában.
A giga-mega céget azonban kemény, határozott, profitorientált férfiak irányítják, és aki mindenki fölött áll, az igazgatók igazgatója a Mattel CEO: Will Ferrell!
Az ő figurája is egy pszichológiai labirintus, rengeteg humorral fűszerezve, és igen bátor színészi eszközökkel megjelenítve.

Mindenképpen figyelemreméltó a film képi világa, a díszlet, az autentikus Barbie kosztümök, a sminkek, mind-mind a hollywoodi álomgyár perfekcionizmusát tükrözik. Stílusosak a zenék, remekek a dalszövegek, és pár taktus erejéig még Dua Lipa is énekel nekünk.
Őrült, színes látvány, őrült, szélsőséges történet, amelynek egyik percében a Gyalog galopp ikonikus jelenete kel új életre, másik percében pedig a Grease musical születik újjá.

Biztos vagyok benne, hogy az író-páros: Greta Gerwig és Noah Baumbach a következő Oscar-gálán számos díjat begyűjt majd, a stáb többi tagjával együtt. És el kell ismerni, meg is érdemlik!
Őszintén bevallom hatalmas meglepetés volt számomra ez a mozi, nem gondoltam, hogy így elvarázsol és nem csak azért, mert kislányként szerettem barbizni…
Mindenképpen ajánlom megnézésre minden kedves KultTipp olvasónak!