Alig múlt 19 éves, amikor 2019 karácsonya előtt néhány nappal egy székesfehérvári cukrászdában leültünk beszélgetni. Gyermeki örömmel mesélt édesanyja vadasáról, amelyből akkori csapatától, az osztrák Salzburgtól az ünnepekre hazatérve végre kedvére repetázhatott. Majd ahogy az elébe helyezett sportmagazinra tévedt a tekintete, felnőttesen magabiztosra váltott: „A következő címlapon már én leszek?” – érdeklődött. Bólintottam, mire megnyugodva elmosolyodott.

Ha valaki arra kérne, magyarázzam el a különbséget a nagyképűség és a világra szóló sportsikerekhez szükséges egészséges önbizalom között, azt javasolnám neki, üljön le ő is egy cukrászdába Szoboszlai Dominikkal beszélgetni. Aztán csak figyelje a tekintetét, mozdulatait, gesztusait. Amilyen tisztelettel megköszöni az elé tett italt, amilyen csillogó szemmel hivatásáról, a futballról beszél, s ahogyan – a szomszéd asztal mellől őt szigorú büszkeséggel figyelő – édesapjára néz. Arra a Szoboszlai Zsoltra, aki ezt a fiút hároméves korától fogva munkára és alázatra nevelte, s csak amikor ez a kettő már alapnak számított, akkor tudatosította a srácban, hogy nemcsak szorgalmas, hanem tehetséges is.

Mert „A tehetség isteni áldás, de hihetetlen alázat és akarat nélkül mit sem ér” – ahogy azt Dominik 15 évesen a karjára is tetováltatta. 

Az idézet attól a 114-szeres angol válogatott Steven Gerrardtól származik, aki focistaként 17 éven át szolgálta a Liverpool csapatát, amelynek csapatkapitánya és örök ikonja lett. És akinek 8-as számú liverpooli mezét Szoboszlai Dominik a napokban megörökölte. Hogy idáig eljusson, elengedhetetlen volt az az önbizalom, amelyre sok más mellett a másik karjára varrt farkas is emlékezteti, ha valaki rosszindulatú beszólással találja meg. Azt mondta, ilyenkor eszébe szokott jutni,  hogy nem látott még farkast, aki rosszul aludt volna a birkák véleménye miatt.

Ehhez a belső erőhöz persze az is kell, hogy valaki sohase feledje, honnan indult. Dominik állította, nincs példaképe, hogy a saját útját járhassa, ám amikor arról faggattam, tényleg mindig mindenben a legjobb akar-e lenni, egy „Még szép!” kijelentés után rögtön édesapja felé biccentett: „Akárcsak ő.” „És ha egymás ellen versenyeztek?” – próbáltam sarokba szorítani. „Akkor mindig én nyerek!” – vágták rá ketten egyszerre. „Csak egy kicsit tükörbe kell néznem, és őt látom” – summázta az apa.
Az apa, akitől Dominik 14 éves koráig semmilyen digitális kütyüt nem kapott, csakis a labda volt „a” játéka. Amikor meg végre kapott egy Xboxot, mint a kortársai, akkor nem játszott vele, továbbra is csak a labda érdekelte. A tanulás létezett még, viszont a mozi, a lógás a barátokkal a téren vagy a plázában nem. Szülei nevelése egyértelművé tette: csak akkor kap meg bármit, ha tesz érte, semmi nem jön ingyen.

„Meginogtál valaha abban, hogy jó úton haladsz a céljad felé?” – kérdeztem. „Soha” – válaszolta.

Abban, hogy Szoboszlai Dominik, a magyar válogatott mindössze 22 esztendős csapatkapitányaként most a világ egyik leghíresebb klubjához szerződhetett – több mint háromszor annyi pénzért, mint amennyit valaha magyar focistáért kifizettek –, menedzserének, a jó nevű családból származó Esterházy Mátyásnak is nagy szerepe van. Szerinte nem nehéz megtalálni a fiúval a hangot, mert az a típus, aki meghálálja a törődést. Az időnkénti nézeteltéréseket vele és apjával Dominik ennyivel nyugtázta: „Általában nekik van igazuk, de eljön majd az idő, amikor nekem lesz.” Az önbizalmát azonban sosem akarták letörni: „Örülök, hogy az szinte határtalan, különben nem tudná kihozni, ami benne van” – véli Esterházy.

Én meg szurkolóként annak örülök, hogy ettől a fiatalembertől még nem láttam a pályán felesleges cirkuszt, sztárallűrt, mindig fegyelmezetten teszi a dolgát – ha remek napot fog épp ki, ha rosszabbat, akkor is. Sosem arra használja a kiemelkedő képességeit, hogy a többieket elhomályosítsa, hanem hogy úgy ragyogjon ki közülük, hogy közben ők is fénylenek. Nem egyénieskedik, alázatosan a csapatérdeknek dolgozik. Amilyen elegáns a pályán, olyan nagyvonalú a drukkerek felé is: sosem felejti el például a mezét vagy a cipőjét meccs után egy kiválasztottnak – általában egy gyermeknek – ajándékozni.

Önmagában az, hogy a Liverpool 40 millió követő által kedvelt Facebook-oldala napok óta a magyar Szoboszlait üdvözli, óriási országimázstuning nekünk.

De ami még fontosabb: amikor a napokban láttam egy Messi-mezes kissrácot a Duna-parton biciklizni, arra gondoltam, nemsoká talán ő is 8-as számú Szoboszlai-mezt kér majd a szüleitől az argentin válogatott 10-es trikója helyett. Bevallom, még nekem is kedvem támadt venni egy ilyet, pedig van köztünk némi korkülönbség a javamra.
Ekkor döbbentem rá arra is: hiába imádtam világéletemben a futballt, soha nem vásároltam még feliratozott futballmezt. Gyerekként szerettem volna, de akkoriban nem volt olyan sikeres magyar labdarúgó, akiét igazán büszkén viseltem volna – emlékszem, végül a saját nevemmel feliratozott dresszben szaladgáltam a balatonfüredi strandon. A német nyaralók nyelve rendesen bele is tört a hátamra vasalt „Szász” vezetéknév kimondásába, akit helyi sztárnak sejthettek. Valami azt súgja, a (fonetikusan) So-Boss-Laee-t az angolok hamar meg fogják tanulni, s közös példaképünk lehet velük.

Dominik a saját nevét ugyan nem hordja a testén, ám kishúga és szülei születési dátumát a karján – szintén tetoválásként – igen. Így rendre ők is „kifutnak vele” annak a stadionnak a gyepére, amelyen épp bizonyítania kell. Legyen az a telt házas Puskás Aréna, karján a nemzeti színű szalaggal, vagy – Lipcse után – a liverpooli Anfield Road, ahol a szurkolók a klub himnuszát immár neki is éneklik: „You’ll Never Walk Alone” – „Sosem leszel egyedül.” Hát, persze, hogy nem. Mert mindenkit visz magával, akinek a sikereiben része van. Fő helyen az édesanyját, aki a hullafáradt kölyökkel anno esténként még tanulni is leült. Vagy csak elé tett egy jó vadast, amiből életmentő volt a repeta.