Nemcsak az autókat, a közműveket kell karban tartani, hanem az emlékeinket is. El kell tenni, osztályozni, rendszerezni kell azokat, mert elhalványulnak, kifakulnak, mint a kirakatokban porosodó lemezborítók vagy a könyvek gerincei a polcokon. Ha könyveket a magunk módján, házilag is restaurálhatunk, a hanglemezeket lemoshatjuk az erre rendszeresített berendezésekkel, akkor miért ne tudnánk újra életre kelteni az emlékeinket is?

Ma már a megfelelő programmal bárki ki tudja színezni a régi családi fotókat, szülővárosa háború előtti képeslapjait, sőt egy ideje az első világháborús filmszalagokkal is hasonló módon járnak el – a múltunk sosem volt ilyen közel.

Amikor a hetvenes évek második felében Karády Katalin filmjeit vetíteni kezdte a Filmmúzeum, még senki sem sejtette, hogy elkezdődik az úgynevezett nosztalgiahullám, az az idő, amikor nem élesíteni akarták a múltat, hanem éppenséggel homályosítani. A Karády-hisztériát elsősorban Hernádi Juditnak sikerült meglovagolnia, a Soha se mondd című, több százezer példányban elfogyott kislemezsláger után (Mészáros Márta Örökség című 1980-as filmjének betétdala) a Hungaroton lemezszerződést ajánlott Hernádinak, és hogy karádysabb legyen a hangzás, recsegős-gramofonos effekteket kevertek rá – tehát nem rekonstruálni akarták a múltat, hanem imitálni. Ugyanezt tette a Hungária is. A zenekar sikertelenségek sorozatát követően (Fenyő számos megújulása vallott kudarcot, még egy Beatles-imitátor koncepcióval is előálltak) megcsinálta a magyar poptörténet egyik legkreatívabb vállalkozását 1980-ban, egy non stop rock and roll partit.

A Hungária minden képzelet felülmúló sikere (az 1982-es Aréna című albumuk már előrendelésben is platina lett) sikerének origója azonban nem a Karády-jelenség volt és az azzal párhuzamosan elterjedt neobarokk hatású, csavart oszlopokkal díszített bútorok járványa. Itt sokkal inkább a Grease című film 1978-as világsikere, ami arra ösztönözhette Fenyőt, hogy a Beatles gombafrizura helyett a brillantinnal és Velmetina zselével belőtt ködvágó hajakra szavazzon.

Amikor 1956-ban a világ boldogabbik fele a rock and rollal lázadt a fridzsiderkapitalizmus ellen, akkor mi egy másik forradalommal voltunk elfoglalva.

Volt mit bepótolni az Amerikát és annak kihelyezett közigazgatási központját, azaz Nyugat-Berlint is megjárt Fenyő Miklósnak, aki visszatért az alapokhoz. Akkor, amikor már éppen ráéreztünk a nyolcvanas évekre, amikor divat lett az Adidas úszónadrág és a Speedo (utóbbiról a termál medencében levált a logó), jött Fenyő, és rehabilitálta a fecske rövidnadrágot, és szinte mindent, ami az ötvenes évek Magyarországán kivételesen nem volt borzasztó.

Apropó, fecske! Az ötvenes és hatvanas években a gyerekeknek a fecske jelentette a rövidnadrágot, az úszógatyát és az alsónadrágot is egyben. Jól példázza ezt, hogy az ifjúsági filmek egyik gyerekszereplője, a zacskós tejjel sorban álló Kovács Krisztián is ezt viselte a filmvásznon. Na, és az a bizonyos vietnami papucs! A korszak címerállata is a fecske volt, az elsős olvasókönyvben is a fecske formáját követve gyakoroltuk be az f betűt. Szóval, amikor Magyarországon a hatvanas évek elején a rock and roll még csak egy tánc volt, feltűntek Budapesten és a Balaton partján a nyugatot majmoló tinédzserek és a Cinecitta filmstúdió rendezőire emlékeztető külkereskedők, amikor a Rocco és fivéreit nézték szüleink az A Hard Days Night helyett, amikor angol nyomású lemezekhez még nem jutottunk hozzá, de az olasz és a francia filmekben már ott volt az a kívülálló, életművész attitűd, ami már majdnem rock and roll volt, no, akkor úgy tűnt, hogy a Balaton tényleg tenger, és nem egy olyan tó, amiben le lehet mosni a Zsigulit.

Hogy miért akart mindenki újra és újra a rajtvonalra állni, azaz visszamenni az ötvenes, majd sokkal inkább a hatvanas évekbe? Mert a korszak eleve az idillt sugározta. Azt mondta, hogy ahol élünk, az maga a Riviéra.