A Száz év magány folytatódik avagy hogyan halt meg Gabriel García Márquez?

Buen viaje, Don Gabriel” – súgta szakácsnője könnyek közt Gabriel García Márquez fülébe a végső órán. A világhírű kolumbiai írót, aki oly gyönyörű regénnyel ajándékozta meg olvasóit, mint a Száz év magány, mindenki szerette. Fia, Rodrigo García Búcsú Gabótól és Mercedestől című memoárjából az is kiderül, hogy apjának nem csak műveiből árad az élet csodálata, a hétköznapjait is ez részegítette meg.

„…Dél volt, és akkora hőség, hogy a bódult madarak úgy csapódtak neki a falaknak, mint a sörét, átszakították az ablakok szúnyoghálóit, és holtan estek le a szobákban” – a Száz év magányból idéztem azt a részt, amelyben a halhatatlannak hitt hősnő, Úrsula Iguarán a másvilágra költözik, és utána szürreálisba fordul a világ. Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot: Márquez halálának reggelén, amely egyébként szintén nagycsütörtökre esett, ugyanígy megjelenik egy baljós madár. Berepül a család mexikóvárosi házának üvegezett teraszára, nekicsapódik az egyik üvegtáblának, és éppen arra a kanapéra zuhan holtan, amelyen az író szokott üldögélni. A személyzet megütközve nézi. Ki baljós előjelnek tekinti, ez esetben a halott állatnak a szemetesben a helye, ki ártatlan áldozatnak, és a virágágyásban szeretné eltemetni. Végül a madár a konyhai kukában köt ki, jelezve a ház népének aggodalmát, miszerint gazdájuk hamarosan jobblétre szenderül…

2014 márciusában járunk, abban az évszakban, amikor Mexikóvárosban viszonylag sok eső esik, a kaotikus, szennyes nagyváros levegője megtisztul, a levegőben virágillat úszik, és mindenre nyugalom borul. Ekkor esik ágynak a nyolcvanhét éves író, és nem akar többé felkelni. Hűséges társa, Mercedes Barcha, akivel ötvenhét esztendeje élnek együtt, szorongva hívja nagyobbik fiát, a Los Angelesben élő filmrendezőt, Rodrigo Garcíát telefonon, és rezignáltan közli vele, hogy úgy érzi, ezúttal nagy a baj. Baj ugyanis eddig is volt. Márquez évek óta demenciában szenved, és az utóbbi időben már a saját fiait sem ismeri meg. Amikor betegsége elkezdődött, egy ideig kétségbeesetten ismételgette: „Az emlékezetemmel dolgozom. Az emlékezetem a munkaeszközöm és a nyersanyagom. Nem tudok dolgozni nélküle. Segítsetek!” Segíteni azonban senki nem tud. Hál’ istennek úgy tűnik, az író humora túlélte a demenciát. Józan pillanataiban ilyen ironikus mondatok csúsznak ki a száján: „Elveszítem az emlékezetemet, de szerencsére azt is elfelejtem, hogy elveszítem.” Vagy: „Mindenki úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Még szerencse, hogy ez tetszik nekem.”

Valójában, mint oly sok író, Marquez is a halál misztériumát kutatta összes művében, a halálét, amely egyszerre jelképezi a rendet és a zűrzavart, az észszerűséget és az értelmetlenséget, az elkerülhetetlent és az elfogadhatatlant, közeli ismerőse és kísértője tehát mindannyiunknak. Ennek ellenére nehéz felkészülni rá. Ki tudja, Márqueznek mennyire sikerült? A fia visszaemlékszik rá, hogy nyolcvanéves kora körül megkérdezte az apjától, milyen érzés ennyi idősnek lenni. Az író ezt válaszolta:

– Ebből az életkorból igazán lenyűgöző a látvány. De közel már a vég.

– Félsz? – faggatta tovább Rodrigo.

– Csak végtelenül elszomorít.

A fiú, ahogy könyvében felidézi ezeket a pillanatokat, őszintén megrendül, mennyire készséges volt az apja, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen kegyetlenek a kérdések.

Márquez szájából az utolsó hetekben gyakran elhangzik a kétségbeesett kiáltás: „Haza akarok menni! Haza az apámhoz. Van egy ágyam az apámé mellett.” Hazán valószínűleg nem Barranquillát érti, ahová a családja akkor költözött, amikor ő, Gabriel, a legidősebb fiú a középiskolai tanulmányait kezdte, hanem azt a kolumbiai kisvárost, Aracatacát, ahol a nagyszülei éltek. Az írót ugyanis nyolcéves koráig ők nevelték, így feltehetően apán sem az édesapját, hanem a nagyapját érti, aki valaha ezredesi rangban szolgált, és akiről később Aureliano Buendía ezredes figuráját mintázta. A nagyapja volt rá legnagyobb hatással életében, nem véletlen, hogy miközben Száz év magány című regényét írja, egyik nap zaklatottan ront be felesége szobájába: „Megöltem az ezredest.” És csak ülnek kettesben és szomorkodnak.