Az idei évben már több szeizmikus eredetű természeti katasztrófa okozott mind emberéletben és anyagiakban is egyaránt súlyos károkat a tágabb földrajzi környezetünkben, elég csupán a februári törökországi, valamint a szeptemberi marokkói földrengésekre gondolni. Egy ideig Kelet-Magyarországon és az ország déli vidékén is sorozatosan rengett a föld, igaz, hogy ezek ereje nagy szerencsére meg sem közelítette a törökországi vagy a marokkói földrengésekét. A földrengéseket még a földtudományok mai fejlettsége mellett sem lehet pontosan előrejelezni, azt viszont, hogy a Föld mely vidékein lehet számítani különösen pusztító szeizmikus eseményekre, a törésvonalak elhelyezkedéséből már képesek vagyunk feltérképezni.

Hatalmas energiák, melyek időnként nagyerejeű földrengésként okoznak katasztrófát

A földrengéseket az emberi civilizáció évezredek óta a legpusztítóbb természeti katasztrófák között tartja számon. A történelmi múlt nagy földrengései pusztították el például az ókori világ hét csodája közé tartozott rodoszi kolosszust, Szemiramisz függőkertjét, valamint a híres alexandriai világítótornyot, a Pharoszt is.

NAGYON SOKÁIG NEM TUDTÁK, HOGY MI OKOZZA A RETTEGETT FÖLDMOZGÁSOKAT,

amelyekre a középkor embere mindenféle, mai szemmel nézve megmosolyogtató babonás magyarázatokat talált. Csak a modern földtudományok 19. századtól elkezdődött látványos fejlődésének köszönhetően sikerült pontosan meghatározni, hogy valójában mi is okozza a földrengéseket.

A földtudományokban a földfelszín egy darabjának hirtelen bekövetkező és nem egyszer katasztrofális következményekkel együtt járó mozgását definiálják földrengésként. A földrengések többnyire a földkéregben felhalmozódott energia felszabadulásakor keletkező olyan lökéshullámok, amelyek a kipattanás pontjából, a hipocentrumból gömbhéjszerűen terjednek szét minden irányba.

A HIPOCENTRUM FELSZÍNRE VONATKOZÓ MERŐLEGES VETÜLETÉT PEDIG EPICENTRUMNAK NEVEZIK A SZEIZMOLÓGUSOK.

A kéreg mélyén felhalmozódó feszültség kialakulásának több oka is lehet. A legerősebb feszültségek a kőzetlemezek határán, illetve találkozási pontjain a nagy törésvonalak mentén alakulnak ki, így ezek azok a kritikus területek, ahol a legerősebb és legnagyobb pusztítóerővel rendelkező rengések szoktak kipattanni.

A lemeztektonika nélkül nem érthetnénk meg a szeizmikus események okait sem

A nem is olyan távoli múltban, egészen az 1960-as évekig a kontinensek és a nagy óceáni medencék helyzetét állandónak feltételezték. A földtudományokban sokáig bevett úgynevezett fixista elmélet a hegységek kiemelkedését és a tengerek keletkezését a földkéreg darabjainak vertikális, vagyis függőleges irányú elmozdulásával, kiemelkedésével, valamint lesüllyedésével magyarázta. Először egy német földtudós és meteorológus, Alfred Wegener figyelt fel arra 1912-ben, hogy az afrikai kontinens nyugati és a dél-amerikai földrész keleti oldala szinte tökéletesen egymásba illik. Wegener ezt úgy értelmezte, hogy a távoli múltban a két kontinens egyetlen földdarab lehetett, vagyis a kontinensek mozgásban vannak, vándorolnak.

A geológus szakma sokáig elvetette Wegener kontinensvándorlási hipotézisét, amelynek helyessége csak az 1960-as években nyert végleges bizonyosságot,

AMIKOR KORSZERŰ MÓDSZEREKKEL SIKERÜLT KIMUTATNI AZ ATLANTI-ÓCEÁN ALJZATÁNAK TÁGULÁSÁT.

A megbukott fixista elméletet felváltó lemeztektonika bebizonyította, hogy a litoszférát, vagyis a földkéreg és a felső köpeny együttesének töredezett darabjait a viszkóz asztenoszféra határán a Föld belsejéből érkező hőáramlások mozgatják.

A litoszféra tehát nem egy egységes héjszerkezet, hanem több különböző méretű kőzetlemezből álló réteg.

JELENLEG HÉT NAGY ÉS TÖBB KISEBB LITOSZFÉRALEMEZ MOZOG KÜLÖNBÖZŐ IRÁNYOKBAN ÉS SEBESSÉGGEL A FÖLD FELSZÍNÉN.

A litoszféralemezek között megkülönböztetjük az úgynevezett kontinentális és óceáni lemezeket. Az előbbiek átlagos vastagsága sokkal nagyobb, mint a sűrűbb és jóval vékonyabb óceáni kérgeké. A litoszféralemezek mozgása lehet egymástól távolodó (divergens) vagy egymással ütköző (konvergens), továbbá egymás mellett elcsúszó irányú.

Ott alakulnak ki a legnagyobb feszültségek a földkéregben, ahol a lemezek ütköznek vagy elcsúsznak egymás mellett. Az ennek nyomán felhalmozódó óriási energia egy kritikus értéket elérve felszabadul, ami nem egyszer pusztító erejű földrengések formájában pattan ki a földkéregben.

Ez az oka a Csendes-óceán térségében kipattanó katasztrofálisn erős földrengéseknek

A kőzetlemezek folyamatos – igaz, hogy emberi léptékkel mérve csak nagyon lassú – mozgása miatt minden nap rendkívül nagyszámú rengés keletkezik a Földön. Ezek túlnyomó része az ember számára érzékelhetetlen, csak műszerekkel kimutatható úgynevezett mikroszeizmikus rengés. Azokat a rengéseket, amelyek az ember számára is érzékelhetőek, a földtudósok makroszeizmikus rengéseknek nevezik. Ezekből napi átlagban egy-kettő szokott kipattanni a Földön.

A Föld legerősebb fölrengéseinek zónái azokban a térségekben találhatók,

AHOL AZ ÓCEÁNI KÉREG A KONTINENTÁLIS LEMEZZEL ÜTKÖZVE A SZÁRAZFÖLDI KÉREG ALÁ GYŰRŐDIK.

Ezek jellemzően egybe esnek a nagy óceáni árkok vonalával, amelyek ki is jelölik az alábukási, az úgynevezett szubdukciós zóna határát. A három nagy óceáni medence közül a legkiterjedtebb mélytengeri árokrendszer a Csendes-óceán területén - elsősorban a nyugati határvonalán, az úgynevezett pacifikus tűzgyűrűn – található, ami nem véletlen, mivel a Csendes-óceán a hatalmas kiterjedése ellenére már a bezáródás fázisába került.