Kemény Zsófi lételeme az írás. Legyen szó versről, film- vagy színdarab-forgatókönyvről, slam poetryről – a műfaj és a mondanivaló nem jelenthet számára akadályt. Huszonnyolc éves kora ellenére hamar felhívta magára a figyelmet a művészeti szférában egyedi és különleges stílusával, világlátásával.

Író, forgatókönyvíró, slammer és zenész is vagy. Honnan ez a sokrétű érdeklődés? 

Azt hiszem, hogy mindnyájan így születünk. Érdeklődünk minden iránt, és próbáljuk az összes eszközzel elmesélni a többieknek a velünk történteket, a felfedezéseinket. Annyi szerencsém volt, hogy a családomban mindenki úgy tett, mintha érdekelnék a történeteim és a gondolataim, ezért egyre nagyobb kedvvel mondtam őket. Aztán már azt is elhittem, hogy a családomon kívül is akad, aki szívesen meghallgat. Most nekik mesélek.

Mennyire fontos számodra a szüleid visszajelzése? Vagy inkább a közönség, a barátaid, a szakma véleményére hallgatsz jobban?

Nagyon fontos. És ha választanom kell, akkor az övék fontosabb, mint bárki másé. Amúgy meg igyekszem senkire sem hallgatni, mert annak, amit keresek, a szabadság a lényege. Hogy ne az elvárás irányába menjek.

Kik azok a kollégák vagy szakmai társak, akiket értékesnek tartasz, esetleg kikéred a véleményüket?

A sárvárosok, azaz a sárvári diákírók országos találkozójának azon tagjai, akik abban a három évben (2011–2013) voltak épp meghívottak, amikor én, és akik azóta is a barátaim. És akiket rajtuk keresztül ismerek.

Mindig is történetmesélő szerettél volna lenni?

Valójában nem választottam pályát. Tizennégy éves voltam, mikor először koncerteztem a nővéremmel közös zenekarral (Kisszínes), tizenhat, amikor az első versem nyomtatásban megjelent, tizenhét, amikor először slammeltem, tizenkilenc, mikor az első regényem megjelent, húsz, mikor az első verseskötetem. Egyik dolog hozta a másikat. Most huszonnyolc éves vagyok, de még nem érzem magam egy pályán. Rengeteg új lehetőséget látok magam előtt, még szinte bármi lehetek – persze tudom: űrhajós és balerina már nem.

Szerinted melyik műfajjal tudsz nagyobb hatást elérni, több emberhez eljutni?

A filmmel.

A jövőben erre is láthatunk majd példát?

Szeleczki Rozália Cicaverzum című filmje ősszel kerül a mozikba. Én vagyok a forgatókönyvírója. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a romantikus vígjátékokat, nem riad vissza az abszurdtól, és főleg, akit nem borzaszt el a gondolat, hogy beleszerethetünk bárkibe, akár egy beszélő macskába is.

A slam poetry és a zenei fellépések (Mezaliansz, Klasszik Lasszó) is előadóművészetek. A színészi pálya nem vonzott soha?

Éppen tegnap sírtam amiatt, hogy annak idején nem felvételiztem az SZFE-re színésznek. Zsámbéki Gábor osztályába járhattam volna, Vilmányi Benett és Ballér Bianka osztálytársaként. Bárki hív szinte bármilyen szerepre, azonnal igent mondok.

Jelenleg is dolgozom egy websorozaton, aminek a főszerepét szeretném én magam játszani, mert úgy érezném hitelesnek.

Tudnál mesélni erről a sorozatról bővebben?

A sorozat elsődleges témája az igazság és annak számtalan arca. A tanulsága pedig az, hogy az érzelmek akadályozzák a tisztánlátást. Az intézményesített hazugság korában élünk, szinte meg is feledkeztünk már arról, hogy az igazmondás és a becsületesség valaha erénynek számított. A sorozat ezt szeretné felmutatni és kicsit körüljárni, de mivel a műfaja a vígjáték, ezért nem a politikai, a bűnügyi/jogi stb. hazugságokra fókuszálunk, hanem azokra a hétköznapi helyzetekre, amikben már észre sem vesszük, ha átlépjük azt a vonalat, ami az ártalmatlan füllentést megkülönbözteti az ordas hazugságtól. A sorozat világául azért választottam a színházat, mert a művészet igazságáról viszont szeretnék állításokat tenni. A főszereplő egy huszonhat éves író (én), aki a bátyja esküvőjén megbízást kap egy Nekrofil hullák című, a klímaszorongásról szóló horrormusical megírására. Ennek a színre vitelét követik az epizódok a bemutatóig. Persze sok humorral, képi gegekkel, laza és szabados szövegekkel. Nem szeretnénk sem nyelvileg, sem a társadalomkritikát illetően visszafogni magunkat. Nahát ez az, amire soha senkitől nem fogunk pénzt kapni, hogy le is forgathassuk (az állami filmtámogatók nem akarnak az igazságról hallani, a kereskedelmi televíziók pedig nem gyártanak műsort kilencvenes IQ fölöttieknek). De jó elábrándozni a forgatókönyv fölött.

Hogy néz ki az alkotói munkafolyamat egy szöveg megírásakor? Különbözik ez slam, zene vagy regény esetében?

Amikor ébren vagyok, figyelem magam körül a világot, és ha bármi érdekeset találok benne, jegyzetelek. Ha bevillan valami erős dolog, ami lehet egy történés, egy hangulat, egy érzelem, egy szó, egy mondat, egy dallam, a lényeg, hogy olyan erős legyen, hogy felvillanjon, akkor az a villanás beindít egy gondolatfolyamot. És egyszerűen tudom, hogy azonnal neki kell ülnöm, és csinálni valamit. De persze van másik út is: amikor valami feladatot kapok (akár önmagamtól), és végignézem a jegyzeteimet, hátha találok valami fonalat, amit szépen lassan kihúzhatok és felcsavarhatok. És mielőtt a flow (lánykori nevén ihlet) romantikája elfedné: az ilyen állapotban készült szövegekkel utána még rengeteg aprólékos munka van, aminek szintén valamikor neki kell ülni, és meg kell csinálni.