Geszti Péter pályafutását számtalan címke, kritika és folyamatos megújulás jellemzi. Gyermekkora óta lételeme a színpad: színészből lett riporter, zenész, dalszövegíró és reklámguru. Bármibe fog, azt sikerre viszi, bár saját bevallása szerint hozott rossz döntéseket. Vallja, hogy a nemet mondás nagy kiváltság, azt jelzi: maradt még valamennyi szabadságod. Magyarország egyik legmegosztóbb és legkreatívabb emberével beszélgettünk üzletről, hibákról, tanulságokról és az inspiráció forrásáról.

» A különböző tudások erősítik egymást

– A mai világban az emberek szeretik magukat egy bizonyos terület specialistájaként definiálni. Te viszont egy igazi polihisztor vagy. Előadóművészként, szövegíróként és kreatív szakemberként is számtalanszor alkottál maradandót. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre? Hogyan találtál rá a saját hangodra?

– A rendszerváltás után közvetlenül sok mindennel kezdtem el foglalkozni, mert minden érdekelt, és mert mindenféleképpen be akartam szállni valamibe. Ez igaz volt a szakmai és a magánéletemre is. Végül rájöttem, hogy a különböző érdeklődési körök, műfajok, egy eredőből származnak. Azt szoktam mondani, hogy van egy szoftver a fejemben, amelyet nagyon sok hardveren le lehet futtatni. A hardverek a műfajok, a szoftver meg az a fajta gondolkodás, amely leginkább arra irányul, hogyan lehet hatást gyakorolni az emberekre. Hiszek abban, hogy egy ember sok mindenre alkalmas az életében. Ahhoz viszont, hogy ez kiderüljön, kell egy kicsi bátorság, na meg egy pici szerencse. Így alakult az én életem is, idővel viszont egyre tudatosabb lettem. Amit megtanultam műsorvezetőként, azt át tudtam ültetni később a popszínpadokra. A dalszövegeim pedig számos reklámszöveget inspiráltak. Ez a sikertranszfer. Amit egy helyen megtanulsz, azt tudod kamatoztatni máshol is, vagyis a különböző tudások nem gyengítik egymást, hanem éppen erősítik.

– Így kezdtél inspirációs előadásokat is tartani?

– Pontosan. Tizenkét évvel ezelőtt megkerestek azzal, hogy adjak elő vállalatvezetőknek a kreatív alkotói folyamatokról. Nem volt idegen számomra a terep, hiszen a reklámügynökségi munkámból adódóan tudom, hogy kell prezentálni, és szeretem átadni a tudásomat, nem véletlenül szereztem tanári diplomát. (Nevet.) Az első előadás kicsit olyan hályogkovács módon lett összerakva, de nagyon sikeres volt, és egyre többen kezdtek el hívni. Aztán azon kaptam magam, hogy bekerültem egy láthatatlan poolba, amely érdekes módon a mai napig nem bővült sokkal több emberrel. Hat-nyolc előadó van benne, Pál Feri atyától kezdve Kemény Dénesen át velem bezárólag. A Covid előtti időkben havi négy-öt alkalommal hívtak, most viszont már gyakrabban.

– Előadóművészként hogyan tudsz cégvezetőknek segíteni? Mi az előadásaid fő üzenete?

– Négy-öt különböző előadásom van. Leginkább arról szoktam beszélni, ami a saját bukásaimnak, tapasztalataimnak a konzekvenciája. Van olyan előadásom, amely az innovációról szól, egy másik a kreativitásról, egy harmadik pedig a pozitív gondolkodásról. Szeretném megmutatni azt, hogy vezetőként, együttműködő partnerként hogyan bonthatod ki az egódat úgy, hogy közben kinyered a közösségből a tudást, és sikerre viszed a csapatodat. Ezen kívül nagyon szeretek a transzformációkról beszélni, mert egyre több a változás a világban. Hozzáteszem, mindig egyeztetek előzetesen az adott cég HR-vezetőjével, ügyvezetőjével, hogy megismerjem az igényeket, és tudjam, milyen problémákra keresnek megoldásokat. Mindig az ügyfelekre szabom a mondandóm, mert hiszem, hogy akkor van értelme bárkit is elhívni előadni, ha a megbízók azt érzik, nekik és róluk szól az előadás.

– Említetted, hogy nem rejted véka alá a kudarcaidat sem. Hogyan tekintesz rájuk vissza?

– A kudarcok jó esetben egy tanulási folyamat részei. Van egy elég őszinte képem magamról, ami lehetővé teszi, hogy szembenézzek az erősségeimmel és a gyengeségeimmel. Ezért tudom ironikussá tenni a dalszövegeimet, mert van egy olyan képem, amelyet nem félek a magam számára sem kritizálni. Soha, senki nem mondta, hogy nekem tökéletesnek kell lenni, és tudom is azt magamról, hogy nagyon sok mindenben esetlen vagyok, gyenge vagyok, de inkább azokkal a dolgokkal foglalkozom, amelyekkel viszonylag jó dolgokat tudok teremteni. Másrészt én nagyon-nagyon sok szeretetet és elfogadást kaptam a családomtól gyerekkoromban. Ezért, amikor elkezdtem tizenévesen, huszonévesen csinálni a dolgaimat, akkor is azt mondták nekem, hogy „kisfiam, nem baj, ha valami nem sikerül. Próbáld meg újra, vagy csinálj valami mást, attól mi még szeretni fogunk”. Ettől olyan erős érzelmi páncél nőtt a bőrömre, a szívemre, hogy ezek után nem féltem nekirontani semminek. Sokszor nem is gondolkoztam azon, hogy belevágjak-e bizonyos dolgokba. Egyszerűen elkezdtem csinálni, és aztán valahogy kiadta az élet: vagy összejött, vagy nem. Ha pedig nem jött össze, akkor megtanultam elengedni.

– Ki az, akitől megfogadsz kritikát?

– Bárkitől, hogyha az értelmes. Szinte minden kommentet elolvasok, ami az oldalamra jön, mert előfordulhat, hogy egy külsős ember – aki nem feltétlenül rajong az én csodálatos személyiségemért – olyat mond, amit érdemes megfontolni. Én mindig szétválasztom a személyeskedést a tartalomtól, így megismerhetek olyan szempontokat, amelyekből tanulhatok.