Aki olvasta például az első, Hallgat című esszékötetét vagy a novellagyűjteményét, az Indiáncseresznyét, az tudja, milyen fontos számára a zene. A Mindenki! – Koncertek, történetek a beat és a rock aranykorából című kötet, melyet szerkesztőként jegyez, a Kádár-korszak élőzenei eseményeit helyezi fókuszba. Interjú Vass Norberttel.

A kötetben rajongók és rajongottak vallanak felejthetetlen koncertélményeikről. Az előszóban írsz ugyan a magyar könnyűzenével való első, gyermekkori találkozásodról, de a kötet szerzőinek többségével ellentétben nem ejtesz szót a legemlékezetesebb beatkoncert-élményedről! Ha volt ilyenben részed, kérlek, oszd meg velünk!

2020 tavaszán − a lezárások idején, amikor elhallgatott körülöttünk a zene, és úgy állt a helyzet, hogy jó ideig nem hallhatjuk élőben a kedvenceinket − egy felhívással fordultam a Volt egyszer egy beatkorszak-blog olvasóihoz. Arra kértem őket, hogy írják meg a legfontosabb, legkedvesebb, leginkább meghatározó koncertélményüket a Kádár-korszakból. Most döbbentem rá, mennyire nehezet kérdeztem, köszönöm, hogy szembesítettél vele!

Ami a klasszikus beatkorszakot, illetve az „őszinte, kőkemény” rock aranykorát illeti, erről az időről csak beszámolókat ismerek – hála a blognak, egyre többet és színesebbet −, hiszen én egy évvel a Budai Ifjúsági Park bezárását követően születtem, vagyis nekem a rendszerváltozás előtti élőzene történelem és legendák terepe. Ha viszont megengeded, hogy a kilencvenes és a kétezres évekből válasszam ki a legemlékezetesebb koncertélményemet, akkor komoly slamasztikába kerülök.

Miért?

Mert lehetetlennek tűnik egyetlen előadást kiemelni. A Pink Floyd hipnotikus pompeji koncertjét nemrég láttam moziban, és akkor eszembe jutott, hogy mennyire jó volt ott lenni Roger Waters 2007-es, The Dark Side of the Moon-turnéjának budapesti állomásán. Hét évvel később egy kaliforniai lányzenekar, a Warpaint varázsolt el Bécsben, és nagyon hálás vagyok, hogy ha már a középkorszigorlatom miatt ki kellett hagynom az Un című lemezük turnéját, Debrecenben meghallgathattam a Chumbawambát. Legyen ez a képzeletbeli dobogó, amelyen igazság szerint ott lenne a helye a Japandroids a38-as, a Jazzékiel müpás (amiről a KO-ra írtam beszámolót) és az Arcade Fire arénás bulijainak. Ahogy a Heaven Street Seven kaposvári, a Másfél piliscsabai, a hiperkarma zöld pardonos koncertjének is.

Beugrott közben egy nagyon szép koncertpillanat is. Sopronban, a VOLT Fesztiválon kiadós eső esett a Kispál és a Borz fellépése előtt, és az első dalok alatt is szemerkélt még valamennyire. Aztán két szám között Lovasi András felhívta rá a figyelmünket, hogy ha megfordulunk, akkor egy hatalmas szivárványt láthatunk a hátunk mögött.

Szerkesztőként is hozzájárulsz a magyar könnyűzene történetének feldolgozásához. Olyan kötetekre gondolok, mint a zenészinterjúkat közreadó Hangok és ütemek című könyvsorozat, vagy a Lánctalp és macskakő – Közelítések hatvannyolchoz című konferenciakötet, amelyben a ’68-as események magyarországi, a hazai beat diskurzusát is érintő hatásairól is szót ejtenek a szerzők. De ne feledkezzünk el a szóban forgó kötet szempontjából talán a legfontosabb platformról, a Volt egyszer egy beatkorszak című blogról! Miért érdekel téged ennyire ez az időszak?

Az első hazai beatzenekarokat elhivatott, tehetséges és szédületesen kreatív fiatalok alakították. Roppant bátor emberek, hiszen a hatvanas évek előtt nem létezett rocksztár-életpályamodell. Persze a sikerre ma sincs biztos recept, de nekik tényleg nemigen lehettek fogódzóik, maguknak kellett mindent kitalálniuk. Olyasmibe fogtak, amibe mások itthon még soha.

Engem lenyűgöz a kíváncsisággal vegyes merészség, amire szükségük volt ahhoz, hogy vegyék az akadályokat. Vagy éppen a belátás bölcsessége, ami feldolgozni segített nekik az elbukást – ha úgy alakult.

Nem lehetett könnyű a helyzetük, a Kádár-korszak csalitosában, rendkívül ingoványos terepen kellett definiálniuk egy születő műfaj szabályrendszerét. Szerintem emiatt is figyelmet érdemelnek a könnyűzene hazai úttörői.

Nem lehetett könnyű a helyzetük, a Kádár-korszak csalitosában, rendkívül ingoványos terepen kellett definiálniuk egy születő műfaj szabályrendszerét. Szerintem emiatt is figyelmet érdemelnek a könnyűzene hazai úttörői.

Számomra izgalmas továbbá a dinamika, amely évtizedeken át egyben tart, vagy éppen felmorzsol három-négy-öt fős csoportokat, amely szakmai szövetséggé alakít egykori baráti társaságokat, netán pont fordítva, közelebb hoz egymáshoz hasonló hangszeres tudású, hasonló zenék iránt érdeklődő fiatalokat. Az önfeledt játéknak ugyanis a bámulatos bizalom, a színpadi fegyelem és az odaadás adhat alapokat egy zenekaron belül is. Engem ez mind foglalkoztat, és mivel egy viszonylag új művészeti ágról van szó, lehetségesnek látszik vizsgálni azokat a változásokat is, amelyek bő félszáz év alatt alakították a könnyűzene keretrendszerét, vagy éppen meghatározták a sémákat, amelyek mentén megképezzük magunknak az idoljainkat.

Meggyőződésem ezen felül, hogy a Kádár-kori könnyűzene – a dalok, a lemezek, a turnék, a sajtó, a szakma hierarchikus viszonyai és intézményrendszere, a különböző stílusok inspirálta divat vagy akár a rajongás természetrajza – vizsgálatával jobban megérthetjük a szüleink nemzedékének lehetőségeit, választásait, meghatározottságait. Így pedig talán magunkat is.