Mert mi a siker és a boldogság közé majdhogynem egyenlőségjelet teszünk, pedig a siker – vagyis, amit a siker alatt értünk – valójában csak azt fejezi ki, hogy sikerhajszoló világunk elvárásainak milyen mértékben sikerült megfelelnünk. Más szóval, mennyire vagyunk híresek és gazdagok. Nem vitatom, hogy mind a hírnévnek, mind a gazdagságnak vannak kellemes oldalai is – bár a hátrányokat ugyancsak hosszan sorolhatnánk – tudjuk minden botnak két vége van – a siker ilyen értelmű hajszolása nem feltétlenül vezet a remélt eredményhez. Mert aki ebben a sztereotip megközelítésben sikeres, még nem szükségszerűen boldog.

A közhiedelemmel ellentétben, nem az boldog, aki sikeres, hanem az sikeres, aki boldog.

Na tessék, már megint a nehezen értelmezhető boldogságnál tartunk, amit sokan, sokféleképpen körülírtak már, de még soha senki sem fogalmazta meg egzakt módon. Nem is lehet, mert a boldogság egy olyan misztérium, ami nem hagyja magát két marokra fogni. Ettől persze még mindenki fut utána, de ahogy Brecht int és, ahogy már ebben az írásomban én is idéztem:

„Jó, fuss a boldogság után, de ne nagyon loholj, mindenkit, ki utána fut, a boldogság nem ér utol.”

A siker nem külsőség, de úgy tekintünk rá és ebből félreértések fakadnak. Mert rálátásunk csak a külsőségekre van, arra azonban nincs, hogy egy ember miként éli meg dolgait. Az viszont a kívülállók számára is látható, ha valaki híres és gazdag és ezt mindjárt a sikerrel azonosítjuk. A valódi siker ennél sokkal szerényebb és halkabb – egyfajta belső harmónia, mely segít abban, hogy a világot önmagunkban éljük meg és a teljesség felé haladjunk. Halkabb mondom, mert lelki harmóniák is megszólalnak a lélek húrjain, de azt csak a vájt fülűek hallják.

Weöres Sándor így fogalmaz:

„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.

Hogy a létra  ki-kinek hová vezet, teljességgel mindegy. Legyen az mindenkinek a magánügye! Nem azon múlik, milyen szédítő magasságra sikerült felkapaszkodni, sokkal inkább azon, hogy mennyire fogadod el ezt a képletet. Szerény léptékű élet lehet éppoly sikeres, mint az egekbe törő kalandorok élete.

Mert kérdezem én, miért sikeresebb a maga szubjektív valóságában Michael Jackson, mint akárki, aki nyolcvan évet megélt, gyermekeket nemzett és rengeteg embernek okozott örömet? Gyakran példálózom avval, hogy Lady Dianával még halála után öt perccel is sok kamasz lány cserélt volna. Vajon miért? Hogy a szerencsétlen sorsú, boldogtalan hercegnő helyett feküdjön a sírban?

Arisztotelész szerint a boldogság önelégedettség.

Tehát megint csak a  belső harmóniánál tartunk, ez tűnik továbbra is megkerülhetetlennek. Arisztotelész a frappáns megfogalmazáson túlmegy etikájában, ahol már az erényes életben látja a boldogság forrását. De a kettő nem zárja ki egymást, mert az erényes élet jó cselekedetekből áll, a közösség hasznát szolgálja és mindez visszahat az önelégedettségre.

Jómagam is abban hiszek, hogy aki mások életét pozitívan képes befolyásolni, mások életminőségének javításával saját életének minőségét növeli, mert attól már önmagában boldogabb és sikeresebb lesz. De vajon ez-e az a siker, ami szemünkben oly vonzónak tűnik? Bizony nem ez. A köztudatban elhintett sikereszményt versenyszellemű társadalmunk teremti, szuggerálja, oltja belénk, mert a gazdaság érdekei így kívánják, gyors léptékű fejlődésre kárhoztatott világunk logikájának ez így felel meg.

Mindazonáltal számos olyan esetet is ismerünk, mikor is pénz, hírnév egy roppant elkötelezett élet melléktermékeként hullik az ember ölébe. Az ilyen esetek többségében azonban nem a pénz és hírnév a valódi hajtóerő, azt az érintettek majdhogynem zavaró körülményként élik meg. Nem egy világhírű író, vagy Nobel-díjas tudós nyilatkozott már ez ügyben. Marquéz saját hazájába már csak látogatóba jár, mert annyira nem tudja elviselni a személye körüli felhajtást.

Akár így, akár úgy, a „sikeresek“ nagy árat fizetnek sikereikért, de az már senkit sem érdekel. Őket irigylik, velük szeretnének cserélni sokan. Minden árral, néha még életükkel is fizetnek az ördögnek, elvakítva a siker perzselő igézetétől.

A római katonacsászárok közül szinte egy sem akadt, akit nem saját katonái öltek meg, azért – a kiszámítható végeredmény ellenére is – mind császár akart lenni.

Ezzel szemben, más megvilágításba helyezve, a legtöbb ember még csak nem is sejti magáról mennyire sikeres.

Hiszen már puszta léte bizonyítja, hogy élete legnagyobb versenyét megnyerte – egymilliárd spermium közül ő jutott elsőként célba. Életük mentes a nagy turbulenciáktól, de emberközeli, emberléptékű – telve harmóniákkal. Lassan jársz, tovább érsz elv alapján élik hosszú életüket, gyermekeket nevelnek, unokákkal játszanak meglett korban. Ez a siker másik arca. Kevésbé látványos ugyan, mert normális és attól normális, hogy átlagos.

Saját harmonikus, szerény léptékű életük azonban a nagy példák mellett elviselhetetlenül szürkének és unalmasnak tűnik. Hát ha a normális nem elég jó – pedig pont az átlagosok kérdezgetik örökkön: szerinted ez normális? – kockáztassunk többet, álljunk be a gigászok közé, ostromoljuk a csúcsokat – senki sem tiltja – fizessük meg a SIKER árát, csak azon ne csodálkozzunk, ha a végén semmi sem olyan lesz, ahogy elképzeltük.

És főleg azon ne csodálkozzunk, ha olyasmiért fizetünk nagy árat, ami életünk minőségét inkább rontja, mint javítja.