Mások mellett Sólyom László, Háy János és Bereményi Géza is elmesélik, milyen emlékeik fűződnek a lengyelországi stoppolásokhoz.

A ‘60-as, ‘70-es években igazi generációs élmény volt Lengyelországban stoppolni: fiatalok százai, sőt talán ezrei indultak útnak, hogy megtapasztalják a szocializmus keretei között átélhető legnagyobb szabadságot.

Ezt a korszakot mutatja be az Autóstoppal a szabadság felé című film, illetve az Autóstoppal Lengyelországban című könyv, olyan szereplők visszaemlékezései által, mint Sólyom László korábbi köztársasági elnök, Háy János és Bereményi Géza költők, Várkonyi András színész, vagy Márta István, a Művészetek Völgye alapítója.

Az ötletgazdával, Zajti Ferenccel beszélgettünk a nagyjából két évtizedig tartó aranykorról.

– Hogy kerültek stopposként Lengyelországba, mi vonzotta önöket oda?

– A ‘70-es évek közepén a kőbányai László Gimnáziumba jártam, mégpedig azért, mert az országban egyedül ott lehetett lengyelül tanulni. Tanároknak viszont már akkor is híján voltak, bennünket végül az egyébként művészettörténet-rajz szakos Haász István vállalt el. Ő mesélt nekünk először Lengyelországról, többek között arról is, hogy a stoppos kalandjainak köszönhetően tanulta meg a nyelvet. Ott akkoriban nagyon más volt az élet, a szocialista tömbön belül ez egy szabad országnak számított.

Rengeteg olyan filmet vetítettek, például a Cápát, vagy számos westernt, amit itthon esélyünk sem lett volna megnézni. Varsóban a Rolling Stones már akkor fellépett, amikor mi még csak álmodoztunk róla, hogy valaha élőben láthatjuk őket. A képzőművészet is sokkal nagyobb teret kapott, olyan alkotásokat engedélyeztek, amelyek nálunk legfeljebb a tűrt, de inkább a tiltott kategóriába estek.