Frenreisz Károly mindig is az együttesei szabadságáért küzdött: hogy méltóképpen elismerjék, és külföldön is komolyan vegyék őket. Beszélgetésünkben a Metro, az LGT és a Skorpió legemlékezetesebb fellépései, a hangszermánia, és persze az is szóba kerül, hogyan fért el egy évben többszáz koncert határon innen és túl.

Nagyon fiatalon kerültél be egy kiemelkedően sikeres zenekarba, a Metróba. Már ekkor egyértelmű volt, hogy a zenélés lesz a fő hivatásod?

Akkoriban, tizenévesként nem volt ilyen tudatosság bennem, egyáltalán nem erről szóltak a kezdeti lépések. Még a Metro előtt, a zenei tanulmányaim mellett kezdetben alkalmi formációkkal léptem fel, örökzöldeket játszottunk, ami nagyon jó iskola volt számomra.

De nem tudtuk, nem tudtam én sem, hogy a zenélés akár komolyra is fordulhat, tényleg csak élvezni akartuk a helyzetet, így teltek el a gimnáziumi éveink. A Metro együttesbe az érettségi évében kerültem be, de még akkor sem gondolt senki sem a profi zenészkarrierre.

A Metro tagjaként már tisztességesen meg tudtatok élni a gázsikból?

Minden egyes zenekar esetében az Országos Rendező Iroda (ORI) állapított meg egy fix gázsit. Ez a 200–500–800 forintos összeg alig változott a későbbiekben, ráadásul ugyanaz az a pénz járt akkor is, ha ötszáz, de akkor is, ha ötezer ember előtt játszottunk.

Nevetségesen alacsony volt ez a honorárium, főleg ha azt nézzük, hogy egy-egy koncertünk milyen bevételt termelt. Inkább az első lemezek jogdíjai jelentettek nagyobb pénzt egy-egy zenekar számára. A Kisstadionban tartott koncertünkre azért már nem merték a 800 forintos gázsit megállapítani, akkor felemelték kétezerre. De csak hogy érzékeltessem a léptékeket: annak a bulinak a 120 ezres bevételéből nagyjából 10 ezer forint jutott a zenekarnak. Mi csak azt szerettük volna elérni, hogy a népszerűségünkből fakadó bevételekből fair módon részesüljünk.

A Metro együttesben töltött éveidet megszakította egy külföldi kaland, amikor másfél évig egy magyar zenekarral játszottál németországi és svájci vendéglátóhelyeken. Ennek a kitérőnek mekkora szerepe volt a fejlődésedben?

Megtisztelő volt, hogy ez a zenekar megkeresett, hiszen egytől egyig nagyon jó zenészek alkották a formációt. A Hámos Combóban a névadó, pozanon és basszusgitáron is játszó Hámos Miklóson kívül Koncz Tibor (aki később Kovács Kati férjeként és zeneszerzőjeként lett ismert – a szerk.), Kristóf Gábor, Butkai Miklós és jómagam játszottunk. Kristóf Gábor és Butkai Miklós kint is maradt a zenekarosdi után: előbbi nagyon elismert zenészként élt tovább Németországban és Svájcban, míg Butkaiból neves grafikus lett a későbbiekben.

Rengeteg stílusban, néha akár napi négy-öt órát is játszottunk, szünnap nélkül. Nekem ez a lehetőség persze a gyakorláson, az élettapasztalaton túl azért is volt nagyon fontos volt, mert a szüleim nagyon kapacitálták, hogy végezzem el a fogorvosi szakot az egyetemen. Ezzel a németországi munkalehetőséggel azonban feléjük is bizonyítottam a zenészpálya komolyságát.

Fontos lépés volt ez az életemben, nem beszélve arról, hogy nagyon sokat fejlődtem ebben az időszakban. Amikor azonban Zorán hívott vissza 1969–70 környékén a Metróba, akkor már érezni lehetett, hogy ez a dolog működhet itthon is.

Mi hívott végül haza? Gondolom, maradhattál volna kint is.

Kaptam két nagyon komoly németországi ajánlatot, de valahogy Budapesttől nem tudtam és nem is akartam elszakadni, nagyon hiányzott volna nekem ez a közeg, én mindig is pesti srácnak tartottam magam. Komoly súlya volt annak is, hogy – ahogy említettem – Zorán hívott vissza a Metro együttesbe.