Szeretünk borzongani, sőt igazából szeretünk félni is, persze valódi tétek nélkül. Ahogy Roboz Gábor, a Légszomj című novellagyűjtemény szerkesztője írja a kötet előszavában: „a horror merít az egyéni és társadalmi feszültségekből”. Általa, az eltávolítás gesztusával, a szorongás megélésével akár segíthetünk is mindazon, ami frusztrációt kelt bennünk. A válogatás hiánypótló, hiszen Magyarországon nem alakult ki a műfaj kidolgozott háttere.

KULTer.hu: A Légszomj felvezető szövegében kitérsz rá, hogy Magyarországon nem honosodtak meg igazán a horror hagyományai, nem épült ki az intézményes háttere, szemben a sci-fi és a fantasy műfajával. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a horrorirodalomnak nálunk sem volt korábban presztízse, sőt épp ellenkezőleg, de míg nyugaton már közel ötven éve eljutottak odáig, hogy többé-kevésbé komoly tényezőnek tartsák, nálunk ez a mai napig várat magára. A magyarországi könyvkiadás inkább csak a kilencvenes években kezdett el egyáltalán foglalkozni a zsánerrel, és ez is annyit jelentett, hogy csak egy-két kiadó vágott bele egy-két szerző életművének gondozásába (ekkorra a sci-fi és fantasy már előrébb járt a hazai kiadás terén), és egy darabig piaci és/vagy ízlésbeli okoknál fogva nem is láttak fantáziát a folytatásban. Így nem csoda, hogy a horror megmaradt egy nagyon-nagyon szűk réteg irodalmának, és mivel akkoriban vélhetően kevesebben olvastak angolul, és kevésbé tudtak tájékozódni a zsáner külföldi fejlődéséről, nem is igazán értesülhettek a gazdagságáról.

KULTer.hu: A weird fogalma az utóbbi években kezd beépülni a magyar irodalmi köztudatba, és te is megemlíted az előszóban, hogy egy nehezen kategorizálható műfajról van szó. A Légszomj című kötet alcímeként a következő megjelölés szerepel: Kortárs magyar horror- és weirdnovellák. Hogyan viszonyul egymáshoz a két műfaj?

Szoros viszonyt ápolnak.

A weird gyakran merít a fantasztikum más területeiről is, de leginkább a horrorhoz van köze, amolyan leágazásaként is gondolhatunk rá.

Még a weird legismertebb alkotóiként számon tartott szerzők is meg szokták említeni egyes interjúikban, mennyire nehezen definiálható kategóriáról van szó – sőt az is előfordul, hogy egy könyvet hol horrornak, hol weirdnek címkéznek a különböző felületeken –, az meg végképp zavarba ejtő lehet, amikor a weird népszerűsítői egészen máshogy kanonizálódott, klasszikus szerzőket vonnak be ebbe a körbe (Borgestől du Maurierig). A témát egy ilyen interjúban nem lehet mélységében kitárgyalni, erre inkább egy sok ezer karakteres tanulmány lenne ideális. Mindenesetre én valahogy úgy közelítenék a két zsáner különbözőségéhez, hogy a valamivel kötöttebb, már régóta ismert szabályrendszerrel és motívumkinccsel dolgozó horrorral szemben a weird hajlamos szokatlanabb, meghökkentőbb, idegenebb teremtményeket, helyzeteket, jelenségeket ábrázolni. Emellett nem feltétlenül a rémületkeltés a célja, egyesek szerint az ilyen történetek az áhítat megragadása (az angolban a téma kapcsán használt „awe” kifejezés talán árnyaltabb), vagy akár valamilyen nehezen értelmezhető tapasztalat közvetítésére is törekszenek.