„Mindenre felkészültünk” – jelentette be negyven évvel ezelőtt Szádóczki Zoltán, az 1981. június 27-én rendezett dorogi rockfesztivál főszervezője – egyébként civilben a dorogi gyógyszergyár és a helyi József Attila Művelődési Központ népművelője – a megmozdulás előtt egy nappal megjelent Magyar Ifjúság hasábjain. Ha rosszmájúak szeretnénk lenni, hozzátehetnénk: mindenre, de leginkább a legrosszabbra. A dorogi rockfesztivál ugyanis az óriási érdeklődés mellett arról híresült el, hogy a nyári kánikulában a közemlékezet szerint egyetlen vízcsap (!) állt a hivatalos adatok szerint huszonegyezres (a zenészek szerint több mint harmincezres) tömeg rendelkezésére, azt meg nem lehetett rendesen elzárni, így emiatt, no meg az előző napi eső hatására irtózatos dagonyává változott a helyszínül választott Schmidt-villa melletti terület. A hangulat amúgy remek volt.

A nemzetközi trendeket néhány éves késéssel követő hazai rockhullámot meglovagolandó a Kőbányai Gyógyszerárugyár dorogi gyáregységének KISZ-bizottsága és az Ifjúsági Magazin szerkesztősége gondolt egyet, és meghirdette a dorogi rockfesztivált (a városban ekkor már egyébként négy és fél éve teljes gőzzel dolgozott a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat újonnan felhúzott, nagy kapacitású és modern, dollárhitelekből is felépült lemezgyára, de ők nem szálltak be a buliba). A busás bevétel reményében – a szervezők ki is jelentették, hogy remélik, nemcsak a környékről, hanem az ország minden szegletéből, sőt a szomszédos szocialista országokból is érkeznek rajongók városukba – tartandó dzsembori apropóját az szolgáltatta, hogy Dorog város abban az évben ünnepelte fennállásának nyolcszázadik évfordulóját, és mivel a KISZ helyi erői barokkos túlzással feltűnően érzékenyek voltak a helytörténeti sajátosságokra, megálmodták az egész napos rockfesztivált.

Arra viszont nem gondoltak, hogy infrastruktúra is kellene a tömegrendezvényhez, de az is lehet, hogy kishitűek voltak, és nem merték volna gondolni, hogy ekkora érdeklődés lesz a rocksztárokra. Pedig ha jobban odafigyelnek, tudhatták volna, hogy alig egy évvel korábban, 1980. augusztus 23-án hasonló nagyságú embertömeg lepte el az óbudai Hajógyári-szigetet a Fekete Bárányok Fesztiválon. Az alig tizenegyezer fős, a Kádár-rezsim által előszeretettel szocialistának nevezett kisvárost így legalább kétszer, más becslések szerint háromszor akkora tömeg lepte el, mint a lakosságszáma, így érthető, ha a helyi boltocskák nem tudták ellátni a fiatalokat se élelemmel, se jóféle almaborral: visszaemlékezések szerint már késő délelőtt nem lehetett kapni kenyeret a városban, mert mindent felvásároltak az előző este és a kora reggel ideérkezettek.

A nagy fesztiválok szervezésében rutintalan szervezők – persze akkoriban ebben szinte senkinek nem volt gyakorlata – azt nem vették számításba, hogy ekkora tömeget etetni-itatni kell, és persze az sem lenne utolsó, ha az emberek a folyó ügyeiket is méltó körülmények között tudnák elvégezni, de erre esélyt sem adtak, egész egyszerűen nem fektettek sem pénzt, sem figyelmet és energiát abba, hogy elfogadható színvonalon lássák el az érdeklődőket. A fiatalokat akkoriban persze nem kényeztették el ebből a szempontból sem, és a mai Sziget Fesztiválokkal ellentétben többségüknek eszébe sem jutott, hogy ennél sokkalta jobb körülmények között is szórakozhatnának.Gyorsan túltették magukat azon, ha netán egész nap nem ettek, kárpótolta őket minden nélkülözésért kedvenceik zenéje. (A környékbeli jobb érzésű emberek közül néhányan azonban kijöttek az ifjak közé, és kínálták nekik a házi kosztot, slaggal locsolták őket, így megvalósítva az ugyan botcsinálta, de annál szeretetteljesebb vendéglátást.)