Az elmúlt hetekben nagy visszhangot keltett egy publikáció, ami arra világított rá, hogy nagyon súlyos következményekkel járhat, ha az egyedülálló férfiak nem hajlandók felismerni, hogy jókora készséghiányaik vannak a párkapcsolataikat illetően. A nők üdvözölték az álláspontot, ami ráadásul egy férfitól származott, míg a férfiak között volt, akiből mélységes felháborodást váltottak ki a leírtak. Pedig a cikk elsősorban az ő érdekükben született. Krajnyik Cintia írása.

Az említett cikk Greg Matos tollából, The Rise of Lonely, Single Men (A magányos, egyedülálló férfiak felemelkedése) címmel a Psychology Today oldalán jelent meg. A szerző legfontosabb megállapítása szerint folyamatosan növekszik a szingli, heteroszexuális férfiak száma, és egyre rosszabb esélyeik vannak a párkeresésre. Egyrészt, mivel a társkereső appok felhasználóinak többsége férfi, így értelemszerűen nem jut minden férfira nő, továbbá, mivel a nők egyre nagyobb elvárásokat támasztanak a férfiak irányába, ezeket egyre kevesebben tudják megugrani, magyarul, ha valaki nem szeretné agglegényként tölteni élete hátralévő részét, Matos szerint ideje összekapnia magát.

A pszichológus hozzáteszi, nem az ő légből kapott véleménye, hogy az elmúlt harminc évben drasztikusan nőtt a fiatal és a középkorú egyedülálló férfiak száma, hanem a rideg tények is ezt támasztják alá.

Greg Matos okleveles pár- és családpszichológus, korábban tizenegy évig szolgált az amerikai tengerészgyalogságnál és haditengerészetnél, majd hadnagyként katonai pszichológus lett. Matos elnyerte a Bronz Csillagot és a külügyminisztérium Hősiességért Díját.

Állítását három kapcsolati trenddel kívánja igazolni

Bár Matos egy 2015-ben megjelent tanulmányra támaszkodva mondja ki, hogy a társkeresőkön túlnyomó részt, 62 százalékban, férfiak vannak jelen (erről a Time is beszámolt anno), abban kétségtelenül igaza van, hogy a nőket sok esetben túlterheli a lehetőségek száma. Nemrégiben egy baráti beszélgetésen hallottam, hogy óriási különbség van a nők és a férfiak online-társkereső-használatának szokásaiban, és ezt egykori tapasztalataim alapján magam is megerősíthetem. Míg a nők csak azokat húzzák jobbra, akik valóban tetszenek nekik, ezért a legtöbb férfit balra húzzák, ezzel szemben a férfiaknál (akinek nem inge, ne vegye magára) bevett szokás mindenkit, kivétel és mindennemű szűrés nélkül jobbra húzni, és a „válogatás” csak azután kezdődik részükről, miután párba álltak a nőkkel.

A férfiaknál tehát kiélezettebb a verseny, hiszen több férfi vetekszik a nők kegyeiért, mint ahány nő van, a nők viszont egyre alaposabban megválogatják, kire szánnak időt, energiát, a személyes találkozókról már nem is beszélve.

A kapcsolati normákat a nők egyre tudatosabban igyekeznek szem előtt tartani, és olyan párt találni, aki érzelmileg elérhető, aki jól kommunikál, és akivel közös az értékrendjük.

A szerző harmadik következtetése, hogy a férfiak súlyos hátránnyal indulnak abban az esetben, ha nem foglalkoznak aktívan a kapcsolati készségeik hiányának fejlesztésével. Ennek következményeként kisebb esélyük van arra, hogy egyáltalán randevúzhassanak valakivel, ezáltal tovább maradnak egyedülállók. 

Matos kiemeli, hogy napjainkban már kevesebb türelmünk van azokhoz, akiknek nem megfelelők a kommunikációs adottságaik, és a férfiak az érzelmi kapcsolódásban is jelentős hátrányban vannak, a mai fiatal fiúknak ugyanis ezt még mindig nem tanítják meg következetesen a családok.

Ennek kapcsán egy korábbi cikkemben írtam már arról, hogyan változtak meg a nemi szerepek napjainkra: „Philip Zimbardo, aki a Nikita D. Coulombe-bal közös Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című könyvében hosszasan taglalta, mi állhat annak hátterében, hogy a nemek szerepe jelentősen megváltozott és összemosódott. A Stanford Egyetem pszichológusa a könyvében és számos interjúban is kifejtette: a legnagyobb problémát abban látja, hogy a rengeteg válás következtében nagyon sok férfi nő fel apakép nélkül. Ráadásul a pedagógusok is jellemzően nők, a fiúk figyelmét pedig egyre nehezebb lekötni és fenntartani a videójátékok és a pornó világában, míg a lányok már kisiskoláskorban keményebben dolgoznak az osztályteremben, figyelnek, válaszolnak a kérdésekre, és megtanulták, hogy fegyelmezett munkával bármit elérhetnek. A férfiak ennek következtében elvesztették az önbizalmukat, mert míg korábban erősebbnek érezhették magukat a nőknél, mára ez az illúzió elveszett. És

míg a nőknek a nőjogi mozgalmak folyamatosan tanítják, hogy miként állhatnak helyt az új szerepekben, a férfiak teljesen magukra lettek hagyva a kérdéssel, hogy hogyan kellene adaptálódniuk az új helyzetekhez.”

Ne búsuljunk, uraim!

Matos, gondolom, szerette volna valami pozitív üzenettel zárni a cikkét, úgyhogy biztatásul hozzátette, hogy a férfiak akkor profitálhatnak a leginkább abból, hogy a társkeresők már egyre kifinomultabb algoritmusokkal dolgoznak – megnövelve az esélyét annak, hogy olyan emberrel kerülünk párba, akivel nagyobb a sanszunk a továbblépésre –, ha komolyan foglalkoznak a mentális és lelki egészségükkel, akár egyéni terápiába kezdenek a készséghiányok orvosolása céljából. Hiszen az intimitás, a romantika és az egészséges érzelmi kapcsolat kialakítására való képesség megéri az időt és az energiát.

A szakember így zárja cikkét: „Végső soron lehetőségünk nyílik forradalmasítani a romantikus kapcsolatokat, és új, egészségesebb normákat kialakítani már az első randevútól kezdve. Valószínű, hogy ezeknek a románcoknak némelyike majd transzformáló erővel bír, és gyógyító lesz, megzavarja a generációs traumákat, és megteremti a csodálat és az érvényesítés új kultúráját.

A férfiak kulcsszerepet játszanak ebben az átalakulásban, de csak akkor, ha mindent beleadnak. Ehhez az önmaguk, a mentális egészségük és az a fajta szeretet iránti elkötelezettség szükséges, amelyet a világban generálni szeretnének.

Készen állunk szintet lépni?”