Bevallom, kifejezetten szeretem a francia filmeket, még a kicsit gagyi vígjátékaikkal is elvagyok, így aztán egyből lecsaptam a mesterséges intelligencia által feldobott Ezek vagyunk mi (Stuck Together) című mozira. Örömöm csak fokozódott, amikor a szereplők között felfedeztem Dany Boon-t, akit tizenvalahány éve, az Isten hozott az Isten háta mögött óta különösen kedvelek. Elfogult vagyok na, hiszen filmjeinek színvonala finoman szólva is hullámzó, de ő még a legrosszabb sztorikat is feldobja jelenlétével, fura fizimiskájával és sokszor kiszámítható, mégis élvezetes játékával. Tárgyalt filmünkben nem csak színészként, hanem forgatókönyvíróként és rendezőként is üdvözölhetjük.

Az Ezek vagyunk mi az első korona-vígjáték, nem máskor, mint a 2020-as, nagy tavaszi karantén idején játszódik és az alkotók a szenvedőknek, a nehéz időket megélőknek ajánlják. Mi tagadás, kifejezetten vicces, ahogy a jelenetekben visszaköszönnek a járványidőszak tipikus karakterei. Egy átlagos párizsi bérház mindennapjaiba tekinthetünk be: felbukkan a mindent túlaggódó, cipőjét az erkélyről belépve is fertőtlenítő családapa, aki aggályoskodásával az őrületbe kergeti feleségét és lányát. A ház legfelső szintjén maga a tulajdonos lakik lányával és fiával, a felesége épp elhagyta, s az amúgy is mufurc ember jobb híján a bérlőkön éli ki indulatait. Mellette lakik a százezres követőtáborral bíró fitnesz-guru, aki videóchates tornaóráin rendszeresen utasítja barátnőjét, hogy ne lógjon a képbe. A barátnő meg már csak azért is érzékeny, mert mindenórás terhes, s amolyan művészféle. Azonnal ír is egy covid-dalt, ami elég idegesítő, de meglepően sokan rákattannak a neten.

Az alsó szinten egy öreg, magányos kocsmárosnő aggódik azon, miből fog megélni ezután, egészen addig, míg a háziúr élelmes fiának köszönhetően rá nem jön, hogy a röviditalokat kézfertőtlenítőként is árulhatja. Az udvarra nyíló patika elszánt gyógyszerésze meg rögvest kísérletezni kezd a vírus elleni szérummal, s miután kezdeti próbálkozásaival nem éri el a kívánt eredményt, úgy tűnik, becsavarodik kicsit. A házmester, akinek felesége már kórházba került vírusfertőzéssel, igyekszik mindenkivel jóban lenni és lehető legjobban kijönni az egészből.

Az alaphelyzet adott, az, hogy az adódó lehetőségekkel mennyire tudtak élni az alkotók, már kérdéses. Mindez persze betudható annak is, hogy túl közeli, mit közeli, még mindig zajló események ihlették. Már most borítékolható, hogy születnek majd jobb filmek erről a témáról, de vitathatatlanul ez az első és nyugodtan szánhatunk rá egy vasárnapi délutánon másfél órát.

Ugyancsak véletlenül „botlottam bele” a Gonosz törpék (Elves) című dán minisorozatba. A karácsonyi tematikájú alkotás már címében is sejteti, nem az ilyenkor szokásos mikulásos, manós, szaloncukros, girlandos hangulattal operáló sztorira kell készülnünk. Az első részben egy négytagú családdal ismerkedhetünk meg, akik a mindennapok taposómalmából egy emberek által alig lakott szigetre utaznak, hogy ott ünnepeljék a karácsonyt. Helyre kis házat bérelnek, körülöttük burjánzik az erdő, akár idillinek is nevezhetnénk a környezetet, ha nem kísérnék baljós események már az érkezésüket.

A hatrészes széria nagy előnye, hogy az epizódok csupán huszonegynéhány percesek, az egész egyben ledarálható, ha elég erősek az idegeink. Na nem azért, mert olyan félelmetes a történet, inkább azért, mert ennyi béna, egydimenziós karaktert ritkán láthatunk egy filmen belül. Ha túltesszük magunkat az eleve nevetséges alapszituáción, miszerint a sziget nagy részét borító erdőt gonosz, ragadozó törpék – vagy mik – lakják, még akár jól is szórakozhatnánk. Csak hát azt események gombolyítása, az a fránya történetszövés nem az alkotók erőssége. A fordulatok előre kiszámíthatók, még a csattanó sem csattan túl nagyot a végén. Sajnos hiányzik a meglepetés varázsa, ami egy ilyen jellegű sorozatban elengedhetetlen lenne. Ezeket a gonosz törpéket csak akkor engedjük képernyőnkre, ha nagyon ráérünk és épp nincs semmi dolgunk.

Izom Tamás