Ő is, mint oly sokan már előtte. Hendrix, Lennon, Mercury és a listát sokáig folytathatnánk. Nyilván azért ezt a hármat emeltem ki, mert Kurt Cobain számára is kiemelten fontosak voltak. Tíz éve a Recorderen írtam Cobain nem zenei hagyatékáról. Hogy milyen hatással volt (és van) a feminizmusra, a divatra, milyen képzőművészeti érzéke volt (festményeket, szobrokat, rajzokat és képregényeket is készített).

Nehéz mit hozzáfűzni, hiszen a Kurt Cobain univerzum csak kicsit tágult 2014 óta. Kaptunk persze pazar dokumentumfilmet (Montage of Heck), amelyen Brett Morgen évekig dolgozott. Érkeztek újabb könyvek (idén egy olasz képregény is, ami magyar kiadásban is megjelent), előkerültek korábban a publikum számára nem látható fotók (köztük az 1989-es magyarországi koncert képei is), de ezek mind-mind csak megerősíteni tudják a halála utáni két évtizedben kialakult képet.

Így, harminc évvel 1994. április 5. után már kristálytisztán látszik mindaz, amit mondani akart a világáról. Egy nehéz sorsú srác jó zenei ízléssel kitalált valamit, amellyel nem csak szűk közege rezonált, hanem a fél világ. És ezt nagyfokú érzékenységgel, rossz családi mintákkal, drogokkal, sajtótámadásokkal, botrányokkal, kimerültséggel keverve semmi jót nem kaphat a főszereplő.

A már említett Morgen-filmben Cobain édesanyja is megszólal, aki felidézte azt a pillanatot, amikor fia megmutatta neki a Nevermind album dalait egy másolt kazettán. Annyit tudott rá reagálni, hogy erre még nem áll készen. És bármit is gondolunk az anyjáról, ebben maximálisan igaza volt.

Kurt Cobain a kor áldozata is, hiszen a '90-es drogmámorában kevésbé tűnt veszélyesnek életmódja. Nem volt internet (legalábbis korántsem olyan, mint amilyen most van), minden leírt szó örökre megmaradt. Túl nagy szerepe volt a televíziónak, a bulvárnak. Nagy eséllyel most is hasonló sorsra jutna, de mégis összehasonlíthatatlan a mai világ az akkorival.

Az, hogy élete utolsó heteiben extrém módon elszigetelődött a szociális élettől, hogy Pat Smear kivételével kifejezetten rossz volt a viszonya a többi zenésztársával, hogy házassága romokban volt, az mind-mind olyan súlyosbító körülmény, hogy nem csak művészi, dalszerzői adottságai tűnnek még fantasztikusabbnak az évek elteltével, hanem tragikus halálának okai is.

Amikor 1994. április 8-án megtalálták holttestét, a lejátszóban az R.E.M. Automatic for the People volt. Nagy valószínűséggel ezt hallotta utoljára. Aki ma vagy a következő napokban rá szeretne emlékezni vagy innen, a Földről is szeretne örömet okozni neki, ne csak Nirvana-lemezeket tegyen fel, hanem mindazon előadókat is hallgassa, ami számára fontos volt. Az R.E.M. mellett hosszú a lista, de a naplóiból kiadott könyvben van egy lista az 50 kedvenc lemezéről. Jó kiindulási pont és segít elmerülni a kamasz / fiatal felnőtt Cobain érzelmi világában.

Nincs jó zárás, ahogyan az ő története sem jól zárult, de mégis illik valahogy befejezni ezt a gondolatmenetet, amely kapcsán extrém módon igyekszem visszafogni magam és röviden írni csak erről. Mint oly sokan, én is megpróbálom elképzelni, hogy milyen lenne a világ, ha még most is itt lenne közöttünk. És bár a fantáziám elég nagy ehhez, mégsem tetszik, amit látok. Ahogy telnek az évtizedek, egyre jobban érzem azt, hogy minden tragikuma ellenére, ez a történet így kerek. Csak a legkivételesebbek tudnak ilyen rövid idő alatt minden elmondani és ilyen felfoghatatlanul nagy hatást tenni a világra. Már csak abban bízhatunk, hogy a felszabadulást elhozó nirvánát is ő elérte és tényleg véget ért ma harminc éve a szenvedése. Igazán megérdemelné.

Legutóbbi írásaim a Nirvana kapcsán:

- a 30 éves Heart-Shaped Box kislemezről
- az In Utero album 30. évfordulós újrakiadásairól
- az In Utero albumról jó hosszan
- a Nirvana 1993-as évéről
- interjú a Nirvana grafikusával
- hazai előadók véleménye az In Utero lemezről
- a Heart-Shaped Box videójáról