Ők a Rolling Stones, akik még emlékezhetnek milyen volt a világ Rock and Roll nélkül, és akik valamilyen csoda folytán túlélték a huszadik századot, sőt, alakulásuk után több, mint hatvan évvel új lemezt készítettek.  Az 1962-ben alakult együttes tanúja volt a beat korszaknak, a hippi hullámnak, a kemény rock kialakulásának, a diszkó zene hódításának, a punk mozgalomnak, és ezek mind-mind hatással voltak rájuk, mondhatni saját képükre formálták az aktuális zenei trendeket. És amíg ezek a műfajok szépen lassan eltűntek, vagy retró élmény lett belőlük, addig a Stones még mindig itt van velünk és alkot, és egy cseppet sem akar retró élménnyé válni.

Nyolcvan éves emberek, akiknek még mindig van véleményük a világról, akik nem a múltból akarnak megélni, hanem valamit mindig csinálnak. És remélhetőleg ebből az albumból is összedobnak egy világkörüli turnét. Mert miért ne? Már nem a pénzért, hanem csak úgy. A Rolling Stones több generációnak hozzátartozik a mindennapi életéhez, olyan természetes, hogy vannak a világnak, mint a levegő. Már olyan ember is alig él, aki tudná, milyen volt az élet a Stones megalakulása előtt.

Már akkor lázba jött az emberiség, amikor kiderült, hogy az egykori Beatles tag, aki szintén még mindig él és koncertezik, Sir Paul McCartney is részt vesz a lemez munkálataiban. Amikor összeáll pár olyan figura, akik nagyobb hatással voltak az elmúlt fél évszázad zenei életére, mint bárki a földön, az azért mindenképp hírértékkel bír és még egy botfülű is kíváncsi lesz a végeredményre.

A lemezen nem csak az egykori Beatle vendégszerepel, hanem Elton John, Stevie Wonder és Lady Gaga is kapott egy-egy dalt. Andrew Watt producer még ennél is mert nagyobbat álmodni, és meghívta Bill Wymant, az egykori basszusgitárost is, aki 1989-ben megjelent Steel Wheels album óta nem szerepelt Stones lemezen. És a csodáknak ezzel még nincs vége, hiszen a 2021-ben elhunyt dobos, Charlie Watts is dobol a lemezen, egy 2019-es felvételen.

A Hackney Diamonds nem egy formabontó lemez, és nem is ez lesz a banda legjobb anyaga, de ha belegondolunk, hogy hetven nyolcvan éves nagypapák tolják rajta, és úgy szól, ahogyan egy lemeznek szólnia kell 2023-ban, és fiatalokat megszégyenítő energiával zenélnek rajta, akkor azért legördül egy könnycsepp az arcon, mert én fele ennyi idősen már a léggitártól elfáradok egy koncerten. Mondjuk nem is kapok érte egy ruppót sem.

Ha Johnny Rotten, az egykori Sex Pistols frontembere meghallgatja az új Stones lemezt, biztosan átértékeli magában, hogy ki is az igazi punk. Az elhízott tohonya John Lydon, vagy a nyolcvan éves Jagger. Spoiler: Mick Jagger! Mert a legnagyobb kedvenc a lemezről a Bite My Head Off, ami akkora punk nóta, olyan gitárhangzással és olyan riffel, hogy a fal adja a másikat. Kegyetlenül szól, ahogy az egész lemez is. McCartney bőgőzése pedig torzít és hasít, kedvem lenne széttörni valamit miközben hallgatom. A Whole Wide World egy dallamos és pörgős dal, melyben első hallgatásra semmit nem lehet felfedezni, és amolyan általános Stones dal, de mégis érezni benne azt az erőt és lendületet, amitől nem simul bele a lemezbe szürke egérként.

A lassú blues témák, a gospeles merengők mellett igazi Stonesos balladák is vannak a lemezen, ilyen a Depending On You, ami számomra a zenekar fénykorát idézi és belehallom a Wild Horses klasszikust. A Sweet Sounds of Heaven, melyben Lady Gaga hangja emeli fel a dalt a mennybe, egy olyan érzelemdús hangzást kapott, hogy az ember észre sem veszi, hogy közel nyolc perces. És akkor még nem ejtettünk szót a korábban már előfutárként megjelent Angry című nyitódalról, ami egy tökös Rock and Roll nóta, amilyet tényleg csak ezek a fazonok tudnak. Richards megkapta itt is a maga egy dalát, ahogyan a koncerteken is, a Tell Me Straight pedig egy kifejezetten kellemes lágy húrokat pendítő ballada lett. A Mess it Up  megidézi a Miss You és Jagger nyolcvanas években kiadott pop lemezeit, amikor a diszkóláz elérte őket is, melyet sokan nem szeretnek azóta sem.

A Live By The Sword dalban hallhatjuk Watts utolsó dobolását, melyben Bill Wyman kezeli a basszusgitárt. Érzem benne a köszönetnyilvánítást, hogy utoljára újra együtt zenélnek, és ebben a dalban, illetve a Get Close-ban kezeli a billentyűket Elton John is.   

Lehet elfogult vagyok velük kapcsolatban és a szívem látatja velem jónak az egész albumot, de sokadik hallgatásra sem találok benne hibát. Faltól falig egy hamisítatlan Rolling Stones lemezt kaptam. Pont azt, amit vártam. Az album utolsó dalánál volt bennem némi rossz érzés, de ez is inkább egyfajta félelem volt. A zenekar nevét még Brian Jones találta ki egy Muddy Waters dal, a Rolling Stone Blues után, és ez a klasszikus a Hackney Diamonds utolsó felvétele. Nem örültem neki, mintha búcsúznának, mintha így köszöntek volna el, hogy minden itt kezdődött, és most ezzel lezárják.

Összességében úgy érzem, hogy ez egy best of lemez lett, amin rajta vannak azok a stílusok, melyek hatással voltak rájuk, és próbáltak a régi nagy klasszikus dalaiknak egy emléket állítani és átölelni a Stones teljes életművét. A Hackney Diamonds minden dalának megtalálom egy régi klasszikus ikertestvérét, és ha ezeket összerakom, akkor kapok egy önéletrajzot a Rolling Stones zenei életéről. Így lesz teljes számomra a vége dal, ahol Brain Jonesnak zenélnek. Legalábbis szerintem, vagyis szeretném ezt hinni. A Rolling Stones Blues hallgatása közben futott át bennem a gondolat, hogy tényleg hamarosan elmennek és magunkra hagynak minket, ezért ez az album egy nagyon fontos hanganyag egy 61 éve működő zenekartól. 

Mert megtehették volna, hogy a dédunokákkal játszanak valamelyik birtokon, vagy a hintaszékben ülve várják a halált, de inkább elmentek egy stúdióba és megcsinálták az elmúlt 18 év legjobb Rolling Stones lemezét.