Nagyratörő terveivel szemben J. Károlynak eddig nem sikerült sem jövedelmező vállalkozásba fognia, sem normális hobbit találnia. Rájött, hogy az emberek általában csak panaszkodnak a túl kevés szabadidő miatt, viszont senki nem akar egyetlen percet sem vásárolni az ő fölösleges idejéből vagy ropogós ezreséért cserébe egy gyűrött kétezer forintost adni.

A teknőstartás meg a teknősök természeténél fogva nem kifejezetten izgalmas időtöltés, amúgy meg Karcsi, ha nem lenne hüllő, biztosan tiltakozna, ha valaki hobbiállatnak nevezné. Igaz, hogy a kitartó csereberélések útján akár egy gyufásdobozból is lehetne végül egy háza – hallott már olyan esetről, hogy valamit mindig egy kicsivel drágább holmira cserélnek, így lassan egy vagyon is összejöhet –, de J. Károlynak csak az a gyufásdoboz-ház fogja a port a raktárnak használt kisebbik szobában, amit még az általános iskolában ragasztott össze a politechnika órán.

A sikeres vállalkozás és a hasznos hobbi hiánya fölerősítette az őszi búskomorságát, ami szeptembertől novemberig tart. A szomorú kedélyállapotok között J. Károly csak a jelzőkkel tudott különbséget tenni: így volt téli, tavaszi és nyári bánata is.

A büfében épp a cipőjére ragadta mocskos falevelektől próbált megszabadulni, mikor észrevette, hogy őszi bánatát csak tetézi a derékfájás, Eszter csilingelő szavai viszont azonnali fájdalomcsillapítóként hatottak a lumbágójára. A nő azt kérdezte, hogy nem gondolkodott-e valamilyen szabadidős elfoglaltságon, főleg olyanon, ahol kipróbálhatná a rejtett képességeit.

J. Károly nem óvatos, inkább gyáva volt, amikor nem felelte rögtön, hogy már gondolt a szerelemre, biztosan vannak rejtett képességei ezen a területen, csak nem kísérletezett vele, de hallgatott, mint a dinnye vagy a disznó a búzában. A nagyapja használta ezeket a mondásokat és még cifrábbakat is.

Majd vett egy mély levegőt, s mégis kibökte, hogy Eszterrel például szívesen töltene több időt, mire a nő föllelkesült, kilépett a pult mögül, belekarolt J. Károlyba, és föl sem tételezve az ellenvetést, kijelentette, hogy a férfi el fogja őt kísérni este abba a színjátszó körbe, ahová ő már egy hónapja jár.

„Szívesen elkísérem”, mondta J. Károly, mire Eszter: „Maga fogja játszani Casanovát!”

„Színészetre nem gondoltam”, fehéredett el J. Károly.

„Dehogynem”, replikázott Eszter, akár egy feleség, aki sokkal jobban tudja, hogy mit akar, vagy mire gondol a férfi. „Ez a szerep éppen magára vár!”

J. Károly megjegyezte, hogy úgy tudja, Casanova híres szívtipró, azaz nőcsábász volt, erre a szerepre pedig ő tökéletesen alkalmatlan.

Mivel a próbák elején tanulmányozták a figurát, Eszter már sorolta is, hogy Casanova eredetileg papnak készült, de ittas volt, és leesett a szószékről, különösebb zenei tudás nélkül lett színházi hegedűs, orvosi képzettsége sem volt, egy érvágással mégis életet mentett… Szóval J. Károly jól el tudná játszani ezt a szerepet, mert Eszter szerint látszólag ő sem ért semmihez – és itt nem jutott eszébe pozitív jelző, ezért úgy folytatta, hogy – „mégis egy hős, mert már mióta itt dolgozik a hivatalban”.

J. Károly a semmihez sem értéssel nagyjából egyetértett, a hősies kitartást azonban inkább belenyugvásnak gondolta. A nő nem hagyott időt a további elmélkedésre, s mikor a férfi nagyot sóhajtott, lelkesen ecsetelte, hogy már a sóhaja is bizonyítja az alkalmasságát, mert a történet ott kezdődik, amikor Casanova megszökik, mielőtt átmenne a Sóhajok hídján. A halálra ítélteket ezen a hídon vezették át, tette hozzá Eszter.

J. Károlyt a halálra ítélés ötlete és a szerep sem tüzelte föl, az Eszterrel való bizonytalan végkimenetel sem elég erős érv a biztos színpadi bukással szemben. Javasolta, hogy az amatőr színtársulat szólítson meg inkább egy politikust, lehetőleg az ellenzéki vezérek közül, akik színháznak nézik az egész világot, anélkül, hogy a Shakespeare nevű illetővel szorosabb kapcsolatba kerültek volna, de a színváltáshoz egészen jól értenek.

A szerző irodalomtörténész