A hetvenes évek végén, a nyolcvanas esztendők elején igazi sztár volt Debrecenben. Imádták a szurkolók, de a társak is szívesen mentek vele meccs előtt, közben és utána is. Közvetlen stílusa, - és nemcsak a fociban - mindenki által szeretett volt. Czikora Misi - mert anno így hívtuk - ma is ugyanolyan vidám, beszédes, szavaival cselező, mint fénykorában.

Emlékszik mit mondott Önről egykori csapattársa, Kiss László?

Persze! Szerény képességű, vidéki versenyző. Mindenkiről hasonló véleményt alkotott. Nagydumás volt, de mi jól kijöttünk egymással.

Ráckevéről indult…

Ma is ott lakom. Hetedikes voltam, amikor valami ünnepség miatt rövidnadrágban, fehér ingben, fekete lakk cipőben bandukoltam a suli felé.  Az utam az akkori strandon át vezetett. Nálam idősebbek fociztak ott. Megálltam, nézelődtem, maguk közé invitáltak. Akkor még fel sem fogtam, hogy olyan hírességek közé kerültem, hogy évekkel később is majd elájultam a nevek hallatán. Anno, ott, tizenhárom évesen egy pályán focizhattam Mészöly Kálmánnal, Farkas Jancsival, meg Raduly Józseffel. Ők voltak az ellenfél. Az én csapattársam volt Tichy Lajos, meg Sipos Feri. Emlékszem, egyszer valamelyiket egy csellel becsaptam. Utána óriási rúgást kaptam a hátsómba. Sipos Feri adta. Megjegyezte, ilyen fiatalon nem illik a nagyoknak kötényt adni.

A Fradi akarta elvinni?

Igen. Dalnoky Jenő bácsi ragaszkodott hozzám. Aztán újra csak Sipos járt közbe. Szólt az akkori Honvéd edzőnek, Komorának, hogy azonnal hívjanak be engem katonának, mert ez a Czikora tehetséges. Na, hát így történt.

Hogyan lett ebből DVSC?

Egy termelőszövetkezetben voltam anyagbeszerző. Éppen árut pakoltunk le Debrecenben a Vágóhíd utca környékén, szóltak, menjek be a pályára, kíváncsiak rám. Persze, hogy rohantam. A szertáros fogadott. A mondata azóta is megmaradt bennem: “szívem teljes melegével üdvözöllek Debrecenben” Makray Balázsék megnéztek, ott ragadtam. Gyönyörű évek voltak. Akkor mondta Kiss Laci rólam a vidéki versenyző kifejezést. Nagyon jó együttes jött ott össze. Amikor megkaptam a csukámat, nemigen foglalkoztak velem a többiek. Az első edzés után a tribün melletti büfében ittam a Bambit, Potyók, meg Maczkó Gyuszi szólt, menjek oda hozzájuk. Hamar befogadtak. Olyan társakkal léptem pályára, mint Vaczlavik Feri, vagy Menyhárt. Nagy bolond volt. Ha egy kicsit komolyabban vette volna, a világ egyik legjobbja is válhatott volna belőle.

Ötven első osztályú mérkőzés, hetvenhét NB II-es meccs, és volt két nemzetközi találkozó is, amelyen pályára lépett.

Közép-európai Kupán játszottam a Zenica és a Ruda Hvezda Cheb ellen. Utóbbi derbin egy nagy darab középpályás úgy a sarkamra lépett, hogy az Achillesem bánta. Ma is érzem. De ilyen a foci. Már akkor sem kisasszonyok könnyed szórakozása volt. A védők ütöttek, vágtak ahol értek.

Igaz, hogy közel az ötvenhez még igazolt játékos volt?

31 évesen jöttem el Debrecenből, szülőhelyemre, Ráckevére költöztünk, ott még tizenöt évig nyomtam. Hol az NB III-ban, hol a megyében. Sokáig edzősködtem, gyerekeket is igyekeztem beavatni a foci tudományába, talán sikerült. Hoztam, vittem őket a meccsekre. Akadt, amikor nem tudtuk mivel szállítani a srácokat, a paptól kértem el kölcsön az egyház buszát. Ma már egy közös vállalkozást viszek a feleségemmel, ez köti le a mindennapjainkat.

És a Loki?

Nézem a csapatot. persze, hogy az örök szerelem. A fantasztikus szurkolók ugyanolyanok, mint a mi időnkben, meg örülök, hogy egykori edzőm fia az ügyvezető. Ha a városban járunk, mindig elmegyek a Vágóhíd utcára, de az egykori katlan már nincs meg. Vérmes, fanatikus DVSC drukker vagyok manapság is. Legközelebb június harmadikán megyünk a városba. Pontosabban Józsára. Szabó Laci, Tobi hívott. Olvasom, jó kis csapatot rakott ott össze. De hiába erősködik, nem igazolok hozzá. Nem a korom, az Achillesem miatt!

W.Gy.