Ha nagyon le akarnám csupaszítani Don DeLillo 1985-ben megjelent regényének tartalmát, ezzel a kérdéssel tudnám. Vagy azzal, hogy miképpen lehet megszabadulni a minden átszövő halálfélelemtől. Szerencsére a jó regénynek megvan az a tulajdonsága, hogy nem lehet összefoglalni. A Fehér Zaj is ilyen: egyszerre kellemetlen, nyomasztó, viccesen szórakoztató, szarkasztikus, költői, filozofikus és hétköznapian prózai. Ez mind. És még több.

Szatíra a 80-as évek amerikai kisvárosi társadalmáról, ami ma is teljes mértékben megállja a helyét, még akkor is, amikor a benne viccesen ostorozott tévékultúra helyét átvette a százszor jobban ostorozott internetkultúra, majd a mindezt ostorozandóságban überelő szociálismédiakultúra.

A katyvasz, amiben vagyunk, ami az ostobaság hangját annyira mérhetetlenül felerősíti, hogy füldugó kell hozzá.

Miért aktuális, ha ennyit változott a kultúra?

Mert nem erről a felszínről szól, mint sokan vélik, nem a konzumerizmus merő ostorozása. Azé a konzumerizmusé, fogyasztói kultúráé, amely amúgy a valaha létezett legkellemesebb életet teszi lehetővé a fejlett világban élő emberiségnek, hanem egy nagy kiáltás arról, hogy mi a fenét lehet kezdeni azzal a ténnyel, és az egyénnek, neked és nekem, hogy az életnek vége lesz, és utána a semmi jön – ami nem kapcsolódik korokhoz meg aktuális popkultúrákhoz.

Szophoklész is erről beszélt, amikor arról írt, hogy „csak azért szülnek, hogy újra legyen halál”. Ez a félelem ősrégi, csak mára a nagyobb jólétnek és a több szabadidőnek köszönhetően többen megengedhetik maguknak, hogy foglalkozzanak vele. És ne csak a napi betevő kínkeserves összeszedésével, mint a felvilágosodás és az abból fakadó ipari forradalom teremtette soha nem látott bőség és szintén soha nem látottan hosszú élettartam előtt évmilliókig, amikor az embernek az éhhalál volt a hétköznapi rémálom, nem a roskadozó polcok. Vagy eltussolják maguk elől. Ahogy a többség.

És ez a fő kérdés; hogyan lehet szembenézni a minden egyes ember felé közeledő halál tényével?

Válasz nincs, nem is lehet általános, de van egy jó regény. Elolvasni, gondolkodni róla biztosan nem haszontalanság, ahogy megírni sem volt az: ezek szerint a haláltól való félelem tud, vagy csak az tud, igazán termékennyé tenni. Ha gondolkodsz róla nap mint nap, mérlegre teteti veled, mi a fontos és mi nem az: azt a szokást dobd ki, ezt tartsd meg, azt a munkát hagyd abba, és ezt csináld meg.

Nincs sok idő haszontalanságokra. Ha mégis valami, akkor ez a válasz a kérdésre, hogy mit lehet kezdeni vele. DeLilloé megvan, írni egy jó regényt. És elolvasni sem kevésbé hasznos kitöltése a gyorsan pergő időnek, lelassítása, ha úgy tetszik, mert nálam a top 100 könyvbe, amit mindenképpen el kell olvasni, mielőtt ugye a pacsker, reméljük, mindenkinek minél később, biztosan belefér.

Könyvrészlet:

“Így szóltam a nővérhez:

– Mit mond mostanában az egyház a mennyországról? Még mindig olyan, mint régen? Most is ott van fönn, az égben?

A képre tekintett.

– Maga hülyének néz minket?

Goromba válasza meglepett.

– Akkor mi a mennyország az egyház szerint, ha nem az a hely, ahol Isten lakik az angyalokkal és megváltottak lelkével?

– Mi az, hogy megváltás? Nagy hülye lehet maga, hogy angyalokat emleget itt nekem. Mutasson nekem egy angyalt. Legyen szíves.

– De maga apáca. Az apácák hisznek az ilyesmiben. Ha az ember apácát lát, felderül az ember lelke, mert olyan mulatságos olyasvalakit látni, aki még hisz az angyalok meg a szentek létezésében, az egész hagyományos micsodában.

– Maga tényleg olyan ostoba, hogy ezt is elhiszi?

– Nem az a kérdés, hogy én mit hiszek, hanem hogy maga mit hisz.

– Ez igaz – mondta. – A hitetleneknek nagy szükségük van a hívőkre. Reszketnek érte, hogy legyen valaki, aki még hisz. De szentet én még sose láttam. Mit nem adnék érte, ha kapnék magától egy szőrszálat, amely egy szent testéről származik.

Hozzám hajolt, fekete fátyollal keretezett, rezzenetlen, fehér arca szinte az enyémhez ért. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam

– Mi azért vagyunk itt, hogy ápoljuk a betegeket és sebesülteket. És nem másért. Ha maga mennyországról akar beszélgetni, akkor menjen máshova.

– Más apácák ma már utcai ruhában járnak – folytattam érvelő hangnemben. Önök viszont még mindig a régi, rendi öltözéket hordják. Földig érő köntöst, fátylat, facipőt. Biztosan azért, mert hisznek a hagyományban. Hiszik a mennyet meg a poklot, latinul miséznek. Hisznek a pápa csaļhatatlanságában, meg hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot. Hisznek a régi, nagy dolgokban. Hogy a pokol fortyogó tüzes tó, fölötte szárnyas démonok röpködnek.

– Bejön ide nekem az utcáról, vérző karral, és azt mondja, hogy hat nap alatt megvolt az egész világmindenség? Hetednapon pedig megpihent. Meg angyalokat emleget nekem? Itt?

– Hol másutt?

Becsapva éreztem magam, és nem tudtam, mire véljem a dolgot. Kiabálni lett volna kedvem.

– Miért nem mindjárt mennyei seregeket, melyek a végítélet napjáig küzdenek a gonosszal?

– És miért is ne? Hát miért apáca maga? Miért tartja azt a képet a falán?

Hátradőlt, arcán a fölényes megvetés mosolya.

– A más emberek kedvéért. Nem magunk miatt.

– De hát ez nevetséges. Miféle más emberekről beszél?

– Mindenki másról. A többiekről, akiknek abban telik el az életük, hogy azt hiszik, mi hiszünk még. Nekünk az a hivatásunk, hogy higgyünk mindabban, amit rajtunk kívül már senki sem vesz komolyan. Ha mi se hinnénk már, akkor kihalna az emberiség. Hát ezért vagyunk itt. Egy törpe kisebbség. Hogy megtestesítsük a régi dolgokat, a régi hiteket. Az ördögöt, az angyalokat, a mennyországot és a poklot. Ha mi nem tennék úgy, mintha még hinnénk ezeket a dolgokat, összedőlne a világ.

– Maguk csak úgy tesznek?

– Persze hogy csak úgy teszünk. Vagy maga teljesen hülyének néz minket? Na, most már takarodjon innen.”

(Don DeLillo: White noise/Fehér zaj, regény, 1985)