A hét végén J. Károly éppen ráért. Nem tudta mivel tölteni az idejét, ezért elővette a jegyzetfüzetét. A tetejére évekkel korábban odaírta, hogy „J. Károly bölcsességei”, de a lapok meglehetősen lassan teltek. Az igazat megvallva, még csak a második oldalon járt.

Az első oldalon a „Két fontos mondat” cím alatt csak ennyi szerepelt: „Aki keres, előbb-utóbb rátalál arra, amit nem tud. Minél többet keres, annál tisztábban látja nem-tudását. Akkor lesz igazán szabad, amikor képes kimondani azt, hogy nem.”

Az idézőjel szerint ez nem is a saját gondolata volt, hanem valamilyen másik bölcs emberé, de elfelejtette odaírni, hogy ki volt az, most pedig már nem emlékezett rá. Elképzelhető, hogy a büfés Eszter, mert ő szokott ilyen bölcsességeket megosztani vele. Talán jobb lett volna, ha „Eszter bölcsességei” címmel vezeti a füzetet. Akkor biztosan nem csak a második oldalon tartana. S ahogy újraolvasta, rájött, hogy a két mondat az három, ezért kijavította a címet, hogy „Három fontos mondat”.

Ő azonban maradt a kettőnél, értve alatta, hogy akkurátusan felírta a következő lap tetejére „Az emberek két nagy csoportja” címet. Mert ezen a hétvégén J. Károly két nagy halmaz szerint rendezte egybe az embereket. Az egyikbe azok tartoznak, akiket érdemes utánozni, a másikba azok, akiket nem. Az egyik oszlopban a jó, a másikban a rossz példák szerepelnek.

Jó alatt az értékes, önzetlen, építő mintákra, rossz alatt az alattomos, önző, rontó emberekre gondolt. A jó példák között elsőként a büfés Eszter neve jutott az eszébe, majd némi gondolkodás után odakerült alá Teréz anya és a dalai láma. Legutóbb éppen Eszter emlegette neki a béke Nobel-díjasokat.

J. Károly elő is vette a magazint, amiben benne volt a lista, még nem adta vissza Eszternek. A legtöbbjük nevét nem ismerte, akikét meg igen, azokról nem rémlett, hogy túl sokat tettek volna a békéért. Ott szerepelt például az Európai Unió, mellette a következő, egészen abszurd indoklással: „Az EU több mint hat évtizede segíti elő a béke, a megbékélés, a demokrácia és az emberi jogok előmozdítását Európában.” J. Károly azonnal a rosszak közé írta az uniót. Alá pedig rögtön néhány politikus és a főnökei nevét sorolta föl.

Ennek a hivatalban töltött évek mellett a sok tévénézés volt az előzménye. A híradásokból csupa alattomos, önző, jó érzést és tisztességet rontó, sőt nyilvánvalóan törvénytelen és hazug szándékokról, cselekedetekről, eseményekről és jelenségekről szerzett tudomást. Egyik sem alkalmas rá, hogy azok, akik a jó csoportba szeretnének tartozni, őket utánozzák.

Aztán elgondolkodott azon is, hogy vannak olyan emberek, akik tudnak valami hasznosat kezdeni az idejükkel, mint például mások életének jobbításán dolgoznak, s vannak olyanok, akiket a bűnös, olykor a hosszabb távon öngyilkos gondolatok foglalkoztatnak.

Ha túl sokat foglalkozik valaki a gyalázatos emberekkel, ha túl sokat idézi a rosszat, előbb-utóbb ahhoz kezd hasonlítani. Mert ugye – és ezt érdemes lesz felírni a bölcsességek közé –, „az ember azzá válik, amit megeszik”.

Persze, nem úgy értve, hogy reggelire és vacsorára, hanem szellemileg és lelkileg. J. Károly fel is írta a két lista alá a kicsit átfogalmazott mondatot: „Az ember azzá válik, amivel etetik.” Elfogy az energiája, nem csak a gáz vagy a villany, de nem marad ereje arra, hogy a jó mintákat utánozza.

Már azt is csak imitálja, hogy életben van.

A szerző irodalomtörténész