A veterán világversenyeken többször is dobogós vívó majd’ hetven éve fogott először tőrt a kezébe, azóta is hetente többször áll pástra a DEAC vívótermében, emellett a mai napig aktívan síel és teniszezik. A sport mellett ötven évig fogorvosként praktizált, hivatása a mai napig hiányzik neki, így néhanapján még betegeket is vállal.

A nyolcvanegyedik életévében járó sportoló szavain keresztül kirajzolódtak a régebbi idők sportolási szokásai, de azt is elmondta, hogy az eddigi tapasztalatai fényében milyennek látja a jelenlegi sportéletet.

Dr. Szentkirályi István Marosvásárhelyen ismerkedett meg a vívással tizenkét évesen. – A szüleim szerették a mozgást, édesanyám teniszezett, édesapám pedig bokszolt, futballozott és horgászott. Én akkoriban síeltem és teniszeztem egy kicsit, de nekem is a horgászat volt a legkedvesebb hobbim. A vívás úgy került képbe, hogy a nővérem – aki akkor már elsőéves orvostanhallgató volt – eljárt vívni az udvarlójával a marosvásárhelyi orvosi egyetem egyesületébe, és én voltam a „gardedám”, aztán ott ragadtam a teremben.

Eleinte nagyon fegyelmezetlen voltam, az első két évben több alkalommal is kirúgtak, de mivel édesapám professzor volt a gyerekklinikán megbocsátottak és visszavettek. A nővérem is tehetséges volt, román ifjúsági bajnokságot is nyert. Kakucs Endre bácsi volt az edzőm. Kiváló ember volt, 1931/32-ben a Testnevelési Főiskolán végzett, majd négy szakedzői képesítéssel tért haza az orosz hadifogolytáborból. Sehova nem tudták besorolni a román rendszerben, így egyetemi tanszékvezető és vívóedző lett, csodálatos ember és nagyon jó barát volt – emlékezett vissza a kezdetekre a tőröző.

Edzősködés helyett az orvosi pálya

A sport mellett a tanulás is fontos szerepet töltött be otthon, csak a szűk családban körülbelül negyven orvos volt, nem meglepő tehát, hogy ő is ezt a hivatást választotta.

Mindenféle orvos van a családban, így sokat tanultam tőlük, de az egyetemen is belénk verték az alapvető orvosetikai dolgokat, azt, hogy milyen alázatossággal kell lenni a betegek felé, ez nagyon fontos volt akkor, sokkal fontosabb, mint most. Először nem sikerült a felvételim, de mivel jó voltam matekból, ezért a Babeş-Bolyai Tudományegyetemre jártam egy évet matematika szakra. Egy év kolozsvári tartózkodás után, ahol nagyon jó vívóedzőim voltak és élveztem az életet, hazamentem Marosvásárhelyre és készültem az egyetemi felvételire. Azt a vakációt könyvek között töltöttem, sokat tanultam és fel is vettek.

Marosvásárhelyen aztán egyből csapatkapitány lettem, mert a kolozsvári csapatban ellenük vívtam előzőleg, és akkor már mindenkit megvertem. Az egyetemen három évig sportfelelős voltam, én szerveztem az egyetemi bajnokságokat minden sportágban, az alpesi sítől az úszásig mindent rendeztünk és pontoztunk.

Persze mindig az én évfolyamom nyert, mert lelkesítettem az évfolyamtársakat, még azok is indultak valamilyen megmérettetésen, akik soha életükben nem sportoltak – mondta a veterán világbajnoki ezüstérmes vívó, aki bár elismeri, hogy nehéz tanulni és sportolni egyszerre, mégsem tartja lehetetlennek megtalálni az összhangot.

- Szerintem a vívás mellett el lehet végezni egy egyetemi képzést, a DEAC-ban is sokan tanulnak a vívás mellett. Nagyon jól csinálják, mert számolni kell azzal, hogy bár a vívás nem olyan balesetveszélyes. mint mondjuk az alpesi sí, de bármi kettétörhet egy sportolói karriert, jó, ha ott van egy diploma, amit elő lehet venni.

Románia után magyar színekben

A DEAC veteránja azt is elmondta, hogy úgy érezte fiatalon nem tudott kibontakozni a vívásban, többek között ezért is folytatta a versenyszerű sportolást Magyarországon is.
 

- Kilenc érmem van világ- és Európa-bajnokságokról, ebből ötöt csapatban, négyet pedig egyéniben nyertem. Valahogy ez a sikervágy belém szorult; negyvenkét éves koromig Romániában vívtam, huszonkét évig az élmezőnyben, a román tőrvívás pedig akkor a világ élvonalába tartozott. 1967-ben Montreálban világbajnokságot nyertek, 1968-ban pedig Ion Drîmbă egyéniben olimpiai bajnok lett. A sportsovinizmus, különösen a vívásban nagyon kemény volt, többek között azért, mert az erdélyi vívóközpontokban – Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmáron és Temesváron – kiváló edzők dolgoztak és kitűnő vívókat neveltek, a válogatottak legalább fele magyar volt.

- Én már nem fértem be a válogatott 4-5 tagú csapatába, illetve az is feltétel lett volna, hogy románosítsam a nevem. Drîmbă is félig magyar volt, Csipler Attila Szatmárnémetiből származott, ott volt még Iuliu Falb, azaz Gyuszi, aki temesvári magyar volt. Hiába vertem meg mindenkit legalább egyszer, nem lehetett labdába rúgni. Kétszer vittek ki a válogatottal, egyszer Lengyelországba, ahol egyedüli döntős voltam a román küldöttségből, utána nem vittek többet. Jóval később a Balkán-bajnokságon indultam csapatban, de annak már hálaverseny jellege volt részükről, mert harminchét éves koromra én voltam még mindig az élmezőnyben – meséli Szentkirályi István, aki aztán negyvenkét éves korában települt át családjával együtt a cívisvárosba.

- Három gyerekem van, közülük kettő akkor már gimnáziumba járt, és nem lett volna lehetőségük továbbtanulni magyar egyetemen. Ez volt a legfőbb indok, ami miatt a költözés mellett döntöttünk, sajnos akkoriban a Ceaușescu-rendszer nagyon szorongatta a magyarokat továbbtanulás terén is. Egyébként mindenem megvolt Szatmárnémetiben, a vívócsapat hívott oda, de tizenhét évig praktizáltam ott fogorvosként, szerettem ott élni, a mai napig oda megyek haza. Debrecenben aztán folytattam a vívást és szépen sorban jöttek az eredmények – mondja a sportoló, aki legutóbb tavaly októberben a zadari világbajnokságon nyert ezüstérmet a tőrcsapat tagjaként.

Szeret DEAC-os lenni

Szentkirályi István megemlítette, hogy egyetemi csapatnál kezdte annak idején a vívást, és a debreceni vívóélet változásainak köszönhetően úgy tűnik, hogy egyetemi klubnál is fejezi majd be vívókarrierjét.

- Nagyon színvonalas szakmai munka folyik a DEAC-ban, Dávid Laci edzői érdemeit nem csak a Battai Sugár Katinta és más versenyzők által elért eredmények mutatják, őt is többször próbálták elhívni Budapestre edzősködni, azonban marad a cívisvárosban.

A másodedzők is nagyon jól képzettek, ennek pedig az elmúlt évek viszontagságai után folyamatosan érik a gyümölcse. Az egyesületeket a versenyeken elért eredmények alapján pontozza a szövetség minden szezonban, ez alapján a vidéki egyesületek között toronymagasan a DEAC vezeti a listát, de most már ott tartunk, hogy a fővárosi klubokkal is felvehetjük a versenyt. Jelenleg Sugi a legeredményesebb versenyzőnk, nagyon jó látni, hogy milyen jól működik az ő párosuk Lacival, milyen nagy közöttük az összhang.

Laci példaértékű pontossággal, odafigyeléssel, ambiciózus módon adja az iskolát, emellett megtanítja alázattal vívni a tanítványait, ez pedig nagyon fontos a versenysportban. Nagy szerencse, hogy március elején ki tudott menni az athéni felnőtt kard világkupára is, olyan taktikai tanácsot adott Suginak, ami kellett a győzelemhez.

Szentkirályi István a kardtündér lenyűgöző felnőtt világkupa győzelméről - A kardvívásnál legtöbb esetben egymásnak rohan a két versenyző, a kézben nem lehet visszahúzás, a zsűrinek azt kell eldönteni, hogy ki indult el hamarabb. 13:10-nél Sugi nem rontott az ellenfelének, hanem védekezett és visszavágott. Ez egy olyan technikai elem, amit csak a nagyon képzett vívók tudnak megcsinálni, de azt is tudni kell, hogy ennek mikor van ott az ideje. Sugi ezt kétszer tette meg azon a csörtén, így nyerte meg a világkupát. Amikor ezt elemeztük Lacival és megemlítettem, hogy mennyire jól tudta Sugi, mi a teendő, akkor mondta, hogy ő kiabálta be, hogy ezt csinálja. Összességében úgy látom, hogy Dávid Laci nagyon jól szervezi a klubéletet, ezért hálával tartozok neki, szeretek ide járni, nagyon jó a légkör, baráti a hangulat a tagok között.

Szentkirályi István a mai napig nagyon aktív, a vívás mellett továbbra is teniszezik és síel. Utóbbi sportágban két éve még versenyen is indult a Hargitafürdőn megrendezett veterán síbajnokságon. Vívás terén is vannak még tervei, azonban néhány versenymódosítás megnehezíti a helyzetét.

- Nyolcvanéves vagyok, már nincs korosztály a vívásban, mivel tízévenként vannak a korosztályos besorolások, én a hetven év fölöttiek kategóriájában indulok. Vívásban a gyorsaság nagyon sokat számít, az idő előrehaladtával viszont lassul az ember, ilyenkor a kilenc év sokat számít.

Jövőre, ha az Európa- és világbajnokságot Európában rendezik szívesen a csapat rendelkezésére állok. Ehhez az itthoni veterán versenyeken és válogatókon fogok indulni, de ez is egyre nehezebb, mert sokan öregednek be a korosztályba, de nem adom fel, mert sosem adtam fel, így tudtam megverni több világ-és olimpiai bajnokot, akik ellen nem sok esélyt jósoltak.

Vona Lilla