Nehezen képzelhető ma már el, hogy az ország nagy része rákattant egy ilyen jellegű műsorra, de akkoriban még nem érték egymást az események, nem létezett a virtuális szupersztráda, ahol percenként bombáznak bennünket újabb és újabb ingerekkel. Maga a fesztivál nem hozott sok meglepetést. Többnyire elegáns kosztümökbe bújt énekesnők és jól szabott öltönyökben pompázó középkorú énekesek adtak elő unalmas dalokat a mindent elsöprő szerelemről, meg egyéb, slágerkörökben divatos témákról.

Aztán az egyik adásban egy pódiumon mozdulatlanul álló, kifestett arcú, furcsa öltözetű zenekart toltak be a díszletmunkások a színpadra. Majd felcsendült egy különös hangzású dal…

A Bábu vagy annyira más, annyira friss volt, hogy még annak a fülében is megragadt, aki soha nem hallott addig a punkból kinövő, jobb híján új hullámnak keresztelt zenei stílusról. Laár András énekes, gitáros, Bornai Tibor billentyűs, II. Lengyelfi Miklós elektromos bőgős és Márton András dobos jött, látott és győzött. Másnapra az egész ország róluk beszélt, sztárok lettek. Igaz, mivel a színpadon festék mögé rejtették arcukat, egyelőre kevesen ismerték fel őket a sarki boltban, meg a piacon, de kétségtelen, hogy ők lettek a fesztivál nagy meglepetései.

Azt gondolnánk, hogy innentől minden simán ment és beindult a szekér, de nem volt ez azért olyan sima történet. A hazai piacon egyeduralkodó Magyar Hanglemezgyártó Vállalat illetékesei – különösen a sokat emlegetett Erdős Péter, aki megkapta a nem teljesen hízelgő Popcézár becenevet – nem siették el a banda első lemezének kiadását. Majdnem egy év telt el a fesztiválsiker után, mire megjelent a Macska az úton című stúdióalbum. A nyugati poppiacon bevett szokással ellentétben az abszolút slágernek számító Bábu vagy nem került rá, de remek, fanyar hangulatú dalcsokrot állított össze a zenekar. Addigra már sikeres klubot működtettek Budapesten és végig turnézták az országot az LGT vendégeként.

Laárék olyasmit hoztak a magyar pop-rock színtér önmagát roppant komolyan vevő előadói közé, ami addig nem nagyon dívott. Ironikus, sőt önironikus, komoly témákról szatirikus éllel értekező dalaik nagyon betaláltak az erre fogékony közönségnél. Voltak azonban ellenvélemények is. Egyesek csak magát a stílust nem bírták, mások pedig azt nehezményezték, hogy sok, az underground szcénában tevékenykedő bandához képest miért lehettek ők a szerencsések, akik lemezt jelentethettek meg.

Ez talán némi magyarázatra szorul. Akkoriban nem létezett piacgazdaság, nem az került közönség elé, amire igény volt, hanem az, amit a hatalom megengedett. A KFT egyáltalán nem szolgálta ki a rendszert, de az, hogy ennek ellenére szélesebb publicitást kaphatott, mint jónéhány pályatárs csapat, sokaknál kiverte a biztosítékot. Elnevezték őket az államilag támogatott új hullám egyik zenekarának, ami persze orbitális marhaság volt, s idővel aztán el is felejtődött.

Jöttek sorban az albumok és a banda megtalálta közönségét azokban, akik értették vagy érteni vélték a finom utalásokba csomagolt társadalomkritikát. Második lemezükön (Üzenet a liftből/Fodrász) olyan pazarul minimalista, apró nüanszokkal megspékelt zenét nyomtak, ami kuriózumnak számított a hazai zenei palettán. Kísérleteztek a színpadon is, igyekeztek kitágítani a hagyományos koncertrituálé kínálta kereteket. E koncepció jegyében 1982-ben összehozták az Elmúltak az ünnepek című darabot, de „sima” fellépéseiket is apró jelenetekkel, dalok között elszavalt versekkel színesítették.

Nagy áttörést jelentett, amikor az 1984-ben, Bál az Operában címmel megjelent konceptalbumuk egyik dala, az Afrika váratlanul sláger lett. Tényleg ezt a számot énekelte mindenki. A régi rajongók, akik a fanyar humorú, kicsit elvontabb KFT-t kedvelték fintorogtak ugyan, de a zenekar menetelt tovább a maga útján.

A többi már történelem. A KFT pályája nem töretlen, volt időszak, amikor ideiglenesen beszüntették működésüket. A tagok is sok mindent csinálnak, kalandoznak erre- arra és bár új lemezt már csak hébe-hóba adnak ki, néhány éve újra aktívan koncerteznek. A Víztoronykert hangulatos fái alatt most várhatjuk, hogy felcsendülnek majd a jól ismert dalok és együtt üvölthetjük Laár Andrással azt, hogy: „Óóó…Afrika!...”