Még soha sem találkoztam fütyürésző kínai hölggyel.
Gyermekkoromban, amikor Kínát csak a világversenyekre utazó sportolók –
például asztaliteniszezők – és, esetlegesen, hivatalos pártkülöldöttség tagjai
hagyhatták el, még kínai embert sem láttam élőben. Szülővárosomban, Becsén
nem került megrendezésre semmilyen világbajnokság és a helyi pártszervezet
sem mutatkozott annyira fontosnak, hogy felkeresse kínai küldöttség. (Azóta
megváltozott a világ. A helyi pártszervezet megszűnt, egyik irodájában, ha jól
tudom, kínai bolt üzemel.)
Arra sem emlékszem, hogy bármilyen nemzetiséghez tartozó
fütyürésző hölggyel találkoztam volna utcán. A hölgyek nem szoktak sem
fütyürészni sem dallikázni közterületen. Vagy aki igen, az -.
Lelassítottam lépteimet, hogy diszkréten meggyőződjek: jókedvében
fütyürészik, vagy pszichiátriai eset. Majd magasabbra tekertem a
hallókészülékem hangszabályzó gombját és megpróbáltam azonosítani a
dallamot. Ekkor felismerni véltem a sokak által ismert, nihao shuo hua xie jin
kezdetű népdalt, a Jangcei sárkánypásztorok dalát. Ami, valljuk be, nem
annyira ismert, mint Shi shi kínai költő versére írt ballada, ami arról szól,
hogy egy barlangban élő férfi legnagyobb vágya az volt, hogy megcsókoljon
egy oroszlánt. Ezért ballada. A távoli országból elszármazottak nosztalgikus
baráti összejöveteleken, vicces kedvükben olykor énekelni szokták a részeg,
keresztszemű nyúlról szóló nótát is.

A vöröshajú középkorú hölgy által fütyültekből nem sikerült minden
kétséget kizáróan megállapítani a szerzeményt.

Bevallom, nem is ismerem olyan szinten a kínai népdalokat, de még a könnyűzenei

szerzeményeket sem, mint például a francia sanzonokat vagy a kortárs opera-áriákat.

Lehet, hogy egy ritkábban énekelt, kevésbé elterjedt, szülőfalujához kötődő dalt
fütyürészett. Itt Budapesten tapasztaltam, hogy például az anyaországban sok
vajdasági nótát nem ismernek. Pedig a magyarok lakta térség határozottan
kisebb mint Kína.
Lehet, hogy a hölgy zeneszerző és most jutott eszébe egy eredeti
dallam. Mivel nem tartott magánál kottapapírt és ceruzát (táska sem volt
nála), úgy döntött, hogy hazáig (itt nem kínai, hanem budapesti címre
gondolok) fütyüli, hogy el ne felejtse és otthon lejegyzi.

Csorba Zoltán