Negyven éve zárt be és egy évtizede nyitott újra a Várkert Bazár, az egykori Budai Ifjúsági Park. Most inkább eredeti önmagára, a felújított reneszánsz függőkertre emlékeztet, és csak másodsorban jut eszünkbe róla a rock and roll.

1961 óta a magyar beat és rock keltetője volt, egészen 1984. szeptember 23-ig, amikor is a már életveszélyes koncerthelyszínt bezárták. Harminc éven át csak romlott az állapota, a világ száz legveszélyeztetettebb műemléke között tartották számon, mígnem tíz éve felújítva visszaadták a nagyközönségnek.

A hajdani nyomokat keresni kell: az emléktáblán kívül csak egy falba vésett Edda- és LGT-felirat emlékeztet arra, hogy ez a hely volt a magyar popkultúra szentélye. Utóbbiakat a restaurátoroknak valamiért nem sikerült eltüntetniük.

Közismert, hogy 1883-ban csak azért készült el a neoreneszánsz kert, hogy ne építsék be a Duna-part utcasorát, azaz szabad maradjon a kilátás a Várból, igaz, ezt csak ritkán élvezte Ferenc József, aki sosem aludt ott. A perspektíva a miénk lett, és az 1960-as évek elejétől innen nyílt kilátás a magyar populáris kultúrára. A 2012-ben kezdődő felújításkor a régészek a történelem földtani rétegeit tárták fel, tehát azt is mondhatjuk, hogy képzeletbeli tanösvény indul innen az elmúlt évszázadok történelmébe, ha akarjuk, a popnál jóval messzebbre is kalandozhatunk.

Az átadáskor kiállítottak egy épségben előkerült zárszerkezetet, amelyben még a beletört kulcsot is megtalálták.

Ez a zár azonban csak annak nyílik ki, aki valóban érdeklődik a kertté alakított múlt iránt. A kérdés, sikerül-e újból szerepet adni a kertnek, hogy ne csak díszlet és szelfipont legyen. Nos, rengeteg kiállítás, program, zenés esemény volt itt az elmúlt években, úgyhogy alapvetően sikerült belakni a teret. És számos rockkoncert idézte meg a nagy időket, de új ifjúsági park nem lett itt, de ez nem baj, erre ott van a Budapest Park, a Barba Negra és a sportcsarnokok. Csak egy időgép hozná vissza a legendás Piramis-, P. Mobil- és Edda-koncerteket, de az is elég, ha feltesszük otthon a Piramis negyvenöt éves A nagy buliját, vagy bármilyen parkos bootleg felvételt meghallgatunk a YouTube-on.

1984. szeptember 23-án a P. Mobil Elektromos temetés című műsorával búcsúzott el a Budai Ifjúsági Park, hogy aztán harminc évig csak a kóboráram járjon itt, meg a nosztalgiázók, most pedig az egykori úgynevezett rockturisták helyett a tipikus turisták jönnek ide.

A park életciklusa az egykori popkönyvek és az „ifjúsági sajtó” szerint öt nagy korszakra osztható. Az 1961-től 1965-ig tartó periódus még a táncdalok és az óvatos rock and roll figurázások időszaka, 1966 és 1969 között „tetőzött az ifjúsági probléma”, ez volt az „első aranykor”, a magyar beat diadalának és a külvárosi underground betörésének az ideje, amikor az angyalföldi és cinkotai vadak zenéje eljutott a belvárba, s a közönség megismerkedett a Cream és Hendrix világával.

1970-től 1976-ig – holdra szállás ide vagy oda – azt gondoltuk, hogy „sajtból van a hold”. A Bergendy vidám táncesteken bizonyította, hogy amíg a park nyitva, addig báli szezon van, sőt voltak szüreti bálok is, miközben már évtizedek teltek el azóta, hogy a filoxéra letarolta a környék szőlőültetvényeit. Az 1977 és 1980 közötti periódust „második aranykornak” hívjuk. A csövesnek és költői túlzással punkjelenségnek nevezett szubkultúrák pedig arra figyelmeztették a hárommillió szociológus országát, hogy eltűnt a kamaszok szeméből a jövőkép. Ipari mennyiségben szívták be a Palmatex és a Technokol szagát, és csak annyi céljuk volt, hogy „bekábózva” legyenek túl az adott éjszakán, miközben az MK-27-es magnón a Beatrice valamelyik koncertje szól.