A távirányítók megjelenése forradalmasította a háztartásokban található elektronikai eszközök kezelését és irányítását. Az egyik legkorábbi és legismertebb ilyen eszköz nem meglepő módon a tévé-távirányító. Ennek első darabját még az 1950-es években fejlesztették ki, azaz már több mint hetven éve nem kell a kanapéról felkelni, és a készülékhez slattyogni, ha szeretnénk lehalkítani, csatornát váltani vagy éppen kikapcsolni. A találmány megalkotásának azonban csak részben, viszonylag közvetve van köze a kényelemhez, sokkal inkább a tévézés legidegesítőbb részéhez köthető: a reklámokhoz.

A tévé-távirányító ugyanis azért született meg, mert a Zenith Radio névre hallgató amerikai vállalat elnöke, Eugene F. McDonald ki nem állhatta, hogy tévézés közben végig kellett ülnie a reklámokat.

Ezért McDonald feladatba adta a mérnökeinek, hogy tervezzenek egy olyan eszközt, amivel le lehet némítani a készüléket, vagy át lehet kapcsolni egy másik csatornára (ahol remélhetőleg nem reklámok mennek).

Az első Zenith-féle távirányító 1950-ben készült el és Lazy Bones néven futott, de ez még nem az a klasszikus távirányító volt, ugyanis még vezetékkel csatlakozott a tévéhez. Az első vezeték nélküli változatát, az Eugene Polley mérnök által tervezett Flash-Maticot 1955-ben dobák piacra – ez volt az:

A Flash-Matic azonban inkább volt mechanikus, mint elektronikus távirányító: valójában fénnyel működött, és a tévékészülék sarkaiban elhelyezett érzékelő valamelyikébe kellett világítani vele, attól függően, hogy a csatornaváltás, vagy a készülék lehalkítása volt a cél. Ezzel azonban volt egy kis probléma: ezek az érzékelők ugyanis nemcsak a távirányító által kibocsátott fényre voltak érzékenyek, hanem a napsugarakra, amelyek ha ráestek készülékre, be- és átkapcsolhatták a tévét.

A Zenith igazán nagy dobása azonban még csak ezután jött, ugyanis 1956-ban a vállalat másik villamosmérnöke, Robert Adler továbbfejlesztette a Flash-Maticot, és megalkotta a Space Command névre hallgató első ultrahangos távirányítót, amely a következő negyedszázadra világszerte forradalmasította a távirányítós televíziózást. Így nézett ki a Space Command 1972-es tévéreklámja (ebben azért van némi irónia, tekintve, hogy a távirányítót azért találták fel, hogy el lehessen kapcsolni a reklámokról):

A Space Command-távirányítók elegánsak, de legfőképpen egyszerűek voltak. Mindössze négy gombja volt, megnyomva pedig mindegyik más-más frekvenciájú, az emberi fül számára nem érzékelhető hangot adott ki (kis kalapácsok ütögettek fémrudacskákat), amire viszont reagált a tévékészülék. Ez annyira működőképes konstrukció volt, hogy még az 1980-as években is használták.

Azóta már a távirányítók komoly evolúción estek át, egyre fejlettebbek lettek, és mára jóval több funkcióra képesek, ugyanakkor sokkal bonyolultabbak is, de ebbe már nem megyünk bele.

A lényeg az, hogy a távirányító megjelenése nemcsak megváltoztatta a tévénézést, de kevésbé passzív szemlélővé, sőt, a reklámok legszigorúbb kritikusává tett minket, hiszen ha nem tetszik az, amit látunk, egy gombnyomással a süllyesztőbe dobhatjuk azzal, hogy csatornát váltunk, ez pedig mindig is így lesz már.