Dakota Johnson Pókember-mentes Pókember-filmjében néha maguk az alkotók is elveszítették a (pók)fonalat...

VÉGRE!!! Mozikban a Madame Web, Pókember legtitokzatosabb, legizgalmasabb és legösszetettebb jellemű segítőjének saját mozifilmje – erre vártunk 22 éve, vagyis azóta, hogy Toby Maguire 2002-ben először húzta fel az ikonikus piros-kék maskarát!  

Természetesen most viccelek, mert sajnos a valóság a fentiekkel szemben az, hogy a Sony legújabb Pókember-mentes Pókember-mozifilmje az elmúlt két évtized egyik leghitványabb képregényadaptációja lett.

Megmondom őszintén, nem is igazán értem, ki gondolhatta azt komolyan a Sonynál, hogy Madame Web egy olyan Marvel-karakter, aki nemcsak hogy többet érdemel pár képregényes cameónál és füzetvégi jegyzetnél, de érdemes külön mozifilmet forgatni róla, mert van benne annyi kraft. Ez a derék pókasszony ugyanis – akit egyébként Magyarországon Madame Necc néven ismer mindenki, aki a rendszerváltás idején volt gyerek – sosem verekedett látványosan a képregények lapjain. Egyrészt mert vak volt (bár ez ugye a Fenegyereket sem zavarta soha), másrészt az izomgyengeséggel járó, gyógyíthatatlan autoimmun betegsége miatt egy leginkább pókhálóhoz hasonlító, sci-fikbe illő létfenntartó rendszerre volt rákapcsolódva, így legfeljebb afféle jövendőmondó tenyérjósként tudott segíteni abban Peter Parkernek, hogyan lehet még jobb bűnüldöző.

Pók, csajok, satöbbi

Az a legszomorúbb az egészben, hogy a Madame Web simán lehetett volna akár jó film is, amiben megismerjük az új, női Pókembert (sőt, női Pókembereket!), aki(k)re később egy egész franchise-t fel lehet építeni, számos további folytatással, előzménysztorival és spinoffal. Az biztos, hogy nem a főhősnőt alakító Dakota Johnsonon múlt a dolog: ő próbál végig tisztességesen helytállni Cassandra Webb, a hétköznapok hőse szerepében (erről a kicsit közhelyes, de nagyon beszédes névről majd még később lesz szó). Mentőautót vezet a világ egyik legzsúfoltabb és legőrültebb ritmusban pörgő nagyvárosában, New Yorkban, szóval az életveszély, az életmentés és a halál az ő számára mindennapos. Ahogy az is, hogy folyton rohan, kapkod, harcol az idővel, és sehogy sem találja a nyugalmat, ráadásul a szüleinek valódi kiléte is tele van ezernyi titokkal...

Ekkor történik vele valami, ami fenekestül felforgatja az életét. Elkezdi látni a jövőt, fürgébb észjárású és gyorsabb lesz, mint bármelyik embertársa, állandóan a dél-amerikai mérges pókokat tanulmányozó anyja jár az eszében (akit igazából nem is ismert, mivel meghalt a születésekor), és mindennek a tetejébe még egy természetfeletti képességekkel rendelkező szuperember is vadászni kezd rá, aki úgy fut fel a plafonra, hogy azt a Csodálatos Pókember is megirigyelhetné!

Amikor Cassandra már úgy érzi, darabokra tört körülötte az ismert univerzum, összeakad néhány vagány New York-i tinilánnyal (Sydney Sweeney, Celeste O'Connor, Isabela Merced), akiknek hozzá hasonlóan szintén veszélyben forog az élete. Miközben versenyt futva az idővel megpróbálnak életben maradni, együtt derítik ki, hogy mi is ez az egész, és hogyan kapcsolódik össze a falon futkosó, maszkos orgyilkos Cassandra pókkutató anyukájával és az ő „Grál-naplójával”, amelyben szorgosan dokumentálta egy 1973-as perui expedíció minden apró részletét.