Legutóbb 2019-ben jelentkezett új albummal a 30Y (ki az akit még megölelnél), és érezni is az azóta eltelt viszonylag hosszú idő hatását: az X zenei és szövegvilágát tekintve is a legegységesebb albuma a 30Y-nak. Tele van olyan megoldásokkal és kísérletezésekkel, melyek a zenekar eddigi munkásságától eltérő új utakat jeleznek. Az egységesség az anyag minőségét is jellemzi: a tizenhat dalból egy sincs, amelyiket kevésbé sikerültnek mondhatnánk. 

„Nektek is feltűnt hogy elteltek az évek” – ezzel az állítással (vagy kérdéssel?) kezdődik a 30Y új albuma. Az X című – a zenekar eredeti szándéka szerint valójában cím nélküli – lemez ennek jegyében

a számvetés, a visszatekintés, az ember világban elfoglalt helyére történő rákérdezés

hol keserű, hol fájdalmas, hol reményteli lenyomata. A cím betűje, az X üres jelölő, amibe bármit beleláthatunk. A jelkép szétírását maga a zenekar kezdeményezte a felkérésükre született rövid írásokkal, amelyek mind másként értelmezik az X-et. (Az X dalszövegeit innen idézzük. Egyes esetekben, amikor a kötetbelitől eltérő szöveg szerepel a dalokban, a lemezen hallható változatot írjuk.) De a lemezborítón a maga fizikai valóságában is valaminek a leragasztásaként jelenik meg a szimbólum, ami utalhat sérülésre, vagy inkább sérülés és gyógyulás dialektikus egységére. De az életkort is X-ben szoktuk mérni, a harmadik, a negyedik iksz: ez az életünk. Az X el is fedhet, meg is gátolhat cselekvéseket: a miezmiez című dalhoz készült filmben az emberek szája van x-szel leragasztva. De mivel a 30Y-nak ez a tizedik lemeze, a címválasztás a számozott lemezek hagyományát is megidézi, ahogy azt tette már a Nr. 4. című 30Y-album is (2008).

A számvetés és az útkeresés adja a dalok fő témáját, az öregedés unikális, mert pozitív megközelítését is elénk tárva, jócskán meghaladva azt a gondolati horizontot, amelyen általában ezekről gondolkodunk. A lemez így a 30Y önmagára visszavetített metaforája is, elmúlt huszonhárom évének összegzése.

A zenekar is számot vet a múltjával: több helyen idéznek meg témák korábbi dalokat

(például a közjáték 2 a puhatalpú lányokat és a karambolt, az egyiken sapka gitártémája az ágyéktól szíviget), a parton kövek vízi sárkányai mintha a fürdőzők a balatonnálból jönnének vissza, az alkalmi társ talán az ül és vár híres soraira utal („vegyél magad mellé egy kutyát vagy macskát társnak”) – de a legradikálisabb viszonyulást az arra indulok el veszi fel: a „hazudtál nem akkor kezdted el / amikor más már befejezte” két sor a koncerteket rituálisan lezáró sötét van állításának igazságát bizonytalanítja el, utólag, a mából visszanézve, értelmezve újra ezt a régi dalt.

A daloknak egy kivétellel mindegyike egy én nézőpontjából szólal meg, egyes szám első vagy önmegszólító második személyben, ez keretezi a helyét kereső ember önreflexiós gyakorlatait. Az előző két lemezhez képest ez az egynemű nézőpont jelentős elmozdulás: a Dicsőségen (2016) szinte novellaszerű történetek szerepeltek (révbe ér, A.J.K.A., nincs másik élet), a ki az akit még megölelnél lemezen pedig nagyon általános módon jelentek meg a személyek és dolgok, sosem eldönthető, kiről vagy miről van igazából szó.

Az X-en konkrétabbak, kifejtettebbek a szituációk, ugyanakkor az eltávolítás gesztusai miatt nemigen referencializálhatók,

és a nézőpont végig leszűkítve marad a személyes nézőpontra. A megszólaló nem magában beszél, hanem mindig valaki másnak címzi megszólalásait, ezt mutatja a nyitódal idézett első sora is. Ez a valaki, aki beszél, valójában magát keresi, az érzéseihez próbál hozzáférni, így akarva megérteni a világot, és általában ennek a kísérletnek a kudarcát jelenti be. A világnak ugyanis csak a kontúrjait látja, vagy még azt sem („áll csak áll a háza ablakába / tárgyak emberek” – harag), és saját magának is formát keres: „arra számított hogy lesz egy alak / akinek azt mondhatja kibírtalak” (te nem vagy az) – az „alak” szó stilárisan annyira kilóg a szövegből (az egyértelműbben odaillő „ember”, „férfi/nő” stb. helyett), hogy látványosan felhívja magát erre az értelmezésre.

Ez a töprengő figura folyton a ki vagyok én? kérdést szögezi magának: „ki volnál ha nem te vagy / apád anyád egy kődarab” (a hús a vér a száj), és azt, ki rendelkezik az egyén identitása felől: „ki vagy ki mondja meg” (kavicsok kövek).

Gyakran meg is kettőződik az én, a skizofrénia határát súrolva:

„egy ember szólt hozzám / az én elképzelt hangomon / én meg a fülébe súgtam / hogy ő én vagyok tudom” (az egyiken sapka). A személyiség és az identitás egységének problémája az előző album emlékezetes dalaiban is központi szereppel bírt (a lélek ára, az aki mondja), de itt sokkal inkább a környezetéhez fűződő viszonyának összefüggéseiben merülnek fel a mély egzisztenciális téttel bíró kérdések.