A rezervátum visszafoglalása című első kötetéhez hasonlóan felismerhető szerzői hanggal, merész témában alkotott ezúttal is Puskás Panni. Megmenteni bárkit című regénye női sorsokat állít fókuszba, melyben a főszereplők életük értelmét keresik. Miközben halad előre a cselekmény, a narrációból kibomlanak hazai és nemzetközi szempontból is aktuális társadalompolitikai kritikák, valamint filozófiai jellegű fejtegetések is. Például arról, hogy mi a valódi szabadság és mit jelent gyorsan változó, kaotikus világunkban a társadalmi felelősségvállalás.

Kétségtelen, hogy ez a könyv kitűnik a többi közül, ha a könyvesboltban keresgélünk. Színes, vibráló összhatású borítóján az élénk zöld keveredik a rózsaszínnel, lilával, magentával és virágokkal. Olyan érzetet kelt a látványa, mintha egy régi, kifeszített vászonfestményre ragasztották volna rá cetlikkel a címet, vagy rózsaszín szövegkiemelővel erősítették volna meg azt utólag. A kötetet olvasva ez az összkép némileg értelmet nyer, hiszen a magenta utalhat a regényben említett punk szubkultúrával asszociált lázadásra, de jelképezheti az egyes karakterek alkohol, drogok és orvosi célú morfiumfogyasztása által megélt hallucinációs képeket, pszichotikus állapotokat. A könyv rétegeltségéhez és mélységéhez viszonyítva a borítókép kompozíciója súlytalannak, diszharmonikusnak hat. A kötet címe figyelemfelkeltő és sejtelmes, így az olvasás kezdetén feltehetjük magunkban a kérdést, hogy vajon a szereplők közül ki ment meg kit, kinek van szüksége megmentésre (vagy ki akarja önmagát biztonságban tudni mások megmentése által)? Mitől kell megmenekülni egyáltalán?

A fenti kérdésekre egy lendületesen és logikusan építkező szerkezetben haladva kapunk válaszokat.

A regény strukturálisan három csoportba tagolható, mozaikszerűen építkező szövegekből áll,

amelyek végső soron összekapcsolódnak, kölcsönhatásban léteznek. A szöveghármasokban különböző filozófiai kérdések összegződnek, például az igazságtalanságról, a szabadságról, a függőségről, az emlékezésről, az újrakezdésről, az élet értelméről. A karakterek monologizálnak, az ő szemüvegükön keresztül láttat mindent a szerző. Jelezheti ez az izoláltságukat, magányosságukat, a környezetükkel folyatott egészséges kommunikáció áramlásának akadályait. Izgalmas megoldás, hogy hosszú ideig egyik karakternek sincs neve (az elsőként szóhoz jutó szereplőhöz társul később a Gréta név). Ezáltal is érzékelhető, hogy a regény olyan karaktereket mutat meg, akik közöttünk élnek, akik olyanok, mint mi.

Alapvetően három nő áll a cselekmény centrumában: az elsőként megszólaló alak egy budapesti alkohol- és drogfüggő lány, aki egy multinacionális cégnél dolgozik. Mindennapjait a szerhasználat, a céltalanság és a magány tölti ki. Társadalmi kapcsolatai beszűkültek, a pszichológusnál töltött időt hasztalannak tekinti.

Erős társadalomkritikát fogalmaz meg a regény bizonyos pontjain

(előkerül például Putyin, a melegjogok, az IRA, az ISIS), és titkon forradalmakról, tüntetésekről fantáziál, olykor autókat rongál meg. Függőségei felszámolása, rendezetlen ügyei megoldása helyett belső feszültségét a társadalmi és közéleti helyzetekre vetíti, mert a szabadság megélésére vágyik, az viszont csak látszat marad. Amikor Velencébe repül, a következőt fogalmazza meg: „ahogy emelkedünk, úgy érzem magam egyre nagyobb biztonságban, lassan elhagyjuk ezt a nyomorult országot, ezt a sok komformista balfaszt […] akik természetüknél fogva kirekesztők, homofóbok és rasszisták, akik, ha szegény embert látnak, elfordítják a fejüket […] akik szivárványszínű keretet tesznek a Facebook-profilképük mellé, és szelfiznek a tüntetéseken.”