A dj-k mindig is belenyúltak a zenékbe, hogy a saját ízlésükhöz alakítsák azokat, az adott kor technikai lehetőségeinek segítségével. Ennek egyik formája a re-edit, amelynek mostanra komoly kultúrája alakult ki – ebbe nyújt betekintést a műfaj(?) első számú itthoni képviselője, Grabosky.

Zenevadászat során igen gyakran szembe jöhetnek a keresett számból olyan érdekes verziók, amelyeknél mintha valaki előbb szétvágta, majd kedvére újrarendezte volna az eredetit, „re-edit” megjelöléssel közreadva a művét. A zenék újravágása, újraszabása korántsem újkeletű gyakorlat, de igazán az elmúlt húsz évben, a zeneszerkesztő szoftverek megjelenésével és fejlődésével vált „tömegsporttá”, nemcsak a szakma, de amatőr zenekedvelők körében is. Persze ebben a mezőnyben is elsősorban a profikra érdemes figyelni, hazánkban pedig vitathatatlanul Grabosky a re-editelés bajnoka: az elmúlt 13 évben 200-nál több dalt vett kezelésbe, köztük szép számmal magyarokat. A debreceni születésű, régóta Budapesten élő dj-producer ugyan a kezdeti nekibuzdulás után néhány évig pihentette ezt az oldalát, és a saját zenéire koncentrált (mostanáig három albuma és pár EP-je, remixe jelent meg), a közelmúltban újra felvette a re-editelős fonalat, változatlan vehemenciával, nyitottsággal (Rick Astley-től a Danzigig minden játszik nála), a minőséget a mennyiség fölé helyező hozzáállással.  Folyamatosan adagolja ezeket a munkáit a YouTube-csatornáján, és közben még rendes kiadványokon (Colorstar remixlemez itthon, vinyl válogatás EP-n Lengyelországban) is feltűnt ilyen minőségében.  Nem volt tehát kérdés, hogy re-edit témában őt kérdezzük.

Kezdjük a definícióval: mi is  pontosan a re-edit, és miben különbözik a remixtől?

Anno a Soundcloudon volt egy re-edit csoport, ahol leírták úgymond alapszabályként, hogy kizárólag az eredeti számból lehet dolgozni, és maximum lábdobot meg effekteket lehet hozzáadni. Szóval általánosságban, ha csak újravágom, újraszerkeztem a számot, akkor az re-edit. Vannak hivatalos kiadványon megjelenő re-editek, de a túlnyomó többség nem megrendelésre készül. A remixeknél fordítva van: készül persze egy csomó unofficial meg bootleg remix, de jellemzően felkérésre születnek – és remélhetőleg megvannak a szám sávjai. A remixelő az eredeti sávokból dolgozik, és azt használ fel vagy hagy ki belőlük, amit szeretne, a re-editelő viszont a kész egész „tömbbel” dolgozik. Ha a re-editnél több, de a remixnél kevesebb a változtatás, az az edit vagy rework.

A dj-k gyakorlatilag kezdettől, a diszkókorszak óta csinálnak re-editeket elsősorban saját vagy belső, dj-k közötti használatra. De mikor, hogyan lett ebből egy kvázi önálló műfaj, rendes megjelenésekkel?

Ha megfigyeli az ember a 80-as évek nagy tánczenei remixelőinek  (Larry Levan, Francois Kevorkian, Arthur Baker, Ben Liebrand, Shep Pettibone, a Razormaid és társaik) dolgait és a 12 inches maxikra készült saját extended, dance, club, dub, instrumental és a többi verziókat, akkor azok között nincs akkora különbség; mai füllel azok a remixek inkább re-edit kategóriába sorolhatók. Ez változott meg a 90-es évekre, amikortól egy remix már sokszor elvitte nagyon más irányba az eredetit, és gyakorlatilag ma ezt tekintjük remixnek. De a 2000-es évek elején, a nu-disco berobbanásával jött egy hullám, ami a régi stílusú remixelést vitte tovább, olyanok révén, mint az amerikai Danny Krivit, a francia Dimitri From Paris, az angol Joey Negro és Greg Wilson, na meg a norvégok, Todd Terje és Rune Lindbæk; ők voltak azok, akik elindították ezt a mai re-edit divatot. Nekem a mai napig ők a legnagyobb re-editelők. 2002-2003 környékén a Juno úgy kategorizálta ezeket, hogy nu-disco re-edit, de aztán ez értelmét vesztette. Zeneileg nem is lehet ezt önálló kategóriának vagy műfajnak nevezni, sokkal inkább egy dj/producer hozzáállás.

Ha a re-edit nem tesz hozzá sokat az eredetihez, nem hoz ki belőle valami újat, akkor miért van rá szükség? Miért csinál valaki re-editet?

Hogy miért van rájuk szükség, az még én is gyakran megkérdezem magamban. Sok re-edit tényleg szinte megegyezik az eredetivel. A re-editeket alapvetően dj-k készítik dj-knek, elsősorban azzal a céllal, hogy egy szám használható legyen a táncparketten, dj-szettben. De van rengeteg olyan szám, ami még azt sem indokolja, hogy az elejét és a végét meghúzza az ember, hogy a dj jól tudja mixelni, mint mondjuk a Blue Monday. Azt mégis minek újravágni, amikor az eredeti is tökéletes, és nagyon jól mixelhető? Viszont van a re-editelésnek egy olyan iskolája, amelyik azért kreatívabban, valódi alkotói szándékkal nyúl az eredetihez, mondjuk kidobja a zene 90%-át és a maradékból húz fel egy szinte más számot. Sokszor nálam is úgy van, hogy egy számból csak x rész tetszik, és akkor azzal dolgozom; vagy abból a részből csinálok egy tulajdonképpen másik számot, vagy úgy vágom újra az eredetit, hogy a nekem „hasznos” részből több legyen benne. Ez sokak szemében lehet sértő, de akkor is ott van benne az eredeti magja, a lelkülete, a lényege, még a remixek esetében sokszor a csírája sem marad. Van olyan remix, amiben egy mikro adag ot se tartalmaz az eredetiből, lesz mondjuk rockzenéből egy full techno szám. A készítő erre azt mondja, hogy inspirációnak használta a sávokat. Lehet, hogy így van, de nekem nem egyszer úgy jön le, hogy ráerőszakolta a saját zenei világát. Kiadhatná a saját néven is, de nyilván mint remixer még több emberhez tud így eljutni.

A remixnek nagyobb respektje van, mint a re-editnek, és ez sok esetben jogos, mert hát egy re-editet megcsinálni nem nagy vasziszdasz.

Én a rockzenéből érkeztem az elektronikus tánczene világába, és mint egy igazi rocker, előbb mindenfajta zenét elutasítottam, ami nem gitárzene, aztán meg mindent, ami nem tánczene. Majd elkezdtek beszivárogni olyan re-editek, amik rockszámokhoz nyúltak hozzá és ezek által felfedeztem újra a rockzenét, meg rajtuk keresztül jutottam el az eredetikhez, szóval lehet a re-editeknek ilyen zenei  „népnevelő” hatása is. Ha meg adott re-edit nem tetszik az eredeti zene kedvelőinek, hát, ez van! Nem a mezei zenehallgatóknak készülnek, hanem zenebuziknak.