A lecsóról cikket írni rendkívül egyszerű és egyben végtelenül nehéz is. Hogy miért, azt egy klasszikus Váncsa-idézetnél jobban nem fejezi ki semmi: „a lecsó az, mit a készítője annak szán”. Ezenfelül pedig mindegyik szakács meg van győződve arról, hogy az ő receptje a legjobb.

Persze ezzel én is így vagyok, és mivel nem más szakácsok, hanem én írom ezt a cikket, azt a verziót fogom ismertetni, amelyiket én a legtöbbre tartom. Emellett szeretném röviden bemutatni ennek a remek ételnek a történetét és felvillantani egyes nemzeti konyhák saját változatait.

Bármennyire szeretnénk, a lecsó nem hungarikum

Lehet, hogy meglepő, de számos más, tradicionálisan magyarnak hitt étel mellett a lecsó sem klasszikus hungarikum. Közeli rokona és jó eséllyel felmenője a szerb dzsuvecs, amely tulajdonképpen néhány további hozzávalóval kiegészített lecsós rizs. Ám túlzottan nem áll távol tőle a török menemen sem.

Az igen népes lecsócsaládfán a török változathoz hasonlóan részben tojással készülő zsidó–arab shakshuka, a csupán a felhasznált zsiradékban különböző – olívaolajjal, vajjal készülő – olasz peperonata vagy az aromásabb zöldfűszerek mellett cukkinit és padlizsánt is tartalmazó francia ratatouille is megtalálható.

Rövid múltra tekint vissza a magyar lecsó

Olyannyira sokféle változatban létező ételről beszélünk, hogy még nevének eredete sem teljesen tisztázott. Ezzel együtt annyi megállapítható, hogy maga a „lecsó” szó az 1930-as évek táján keletkezett, legalábbis ekkor tűnt fel először. A kibontakozó magyar konzervipar szárnyain nemcsak országosan terjedt el ez a név, hanem a környező országokban is ismertté vált.