Elemi, nőies és ösztönös. Sena Dagadu két évtizede meghatározó szereplője a magyar zeneiparnak, ezalatt az idő alatt pedig nemcsak színpadi rutint és tapasztalatot sikerült szereznie, de a zenén keresztül önmagát is megismerte.

Hosszú utat tettél meg Ghánából Magyarországig, ráadásul viszonylag fiatalon. Hogyan emlékszel vissza a már távoli otthonra?

Nehéz a múltat felidézni, mert alapvetően a jelenben élek. Tizennyolc évesen költöztem Magyarországra, a nővéremmel. Ghánai magyarnak születtem, rengeteg történet és megtapasztalás van mögöttem: magyar származású édesanyám antropológus, ékszerkészítő,  a gyöngykultúra szerelmese, ghánai édesapám pedig olajmérnök volt. Ez azt jelenti, hogy a művészeti és tudományos érdeklődés kiegyensúlyozottan keveredett a családunkban. A szüleim emellett mindketten zenekedvelő emberek voltak, hangszeren nem játszottak, viszont hihetetlenül sokféle zenei stílus szólt az otthonunkban. 

Például? 

A tradicionális ghánai zenétől kezdve Barry White-on és Tina Turneren át, az LGT-től a Pa-dö-dőig, minden. A család legkisebbjeként pedig rendszeresen összegyűjtöttem a lemezeket és kazettákat – tehát nem kérdés, honnan hozom a zenei alapokat. A ghánai kultúra a mai napig meghatározza a személyiségemet: sokat utaztunk az országon belül, apukám szorosan kötődött a gyökereihez, sok időt töltöttünk a szülőfalujában is. Talán ezért van nekem is szükségem arra, hogy minden évben hazalátogassak. Egyszerűen kell a lelkemnek. 

Ezek után milyen volt nagykorúként, már egy kialakult világlátással belecsöppeni a magyarországi kultúrába? 

Nem tudtam, hogy pontosan mit szeretnék kezdeni az életemmel. Jártam már előtte Magyarországon, beszéltem a nyelvet, mégis összetett volt az élmény: Budapest idegen volt számomra, hiszen anyukám a borsodi Göncről származik, inkább a környéken töltöttem több időt. Éreztem, hogy a fővárosba érkezve új fejezet kezdődik az életemben, amitől izgatott voltam, és nem tagadom, rendesen meg is ijesztett.

Hogyan lett az ijedt Senából néhány év leforgása alatt a magyar zenei élet meghatározó alakja?  

Az első másfél évben nem sok barátom volt, és egy-két kurzuson kívül nem is jelentkeztem egyetemi képzésre, így nem voltam túlságosan leterhelt, gondoltam, elkezdek írni. Először naplószerűen, csak szavakat, értelmetlen dolgokat vetettem papírra, majd ezekből szépen fokozatosan dalszövegek, rapszerkezetek kezdtek kirajzolódni. Megmutattam egy ismerősömnek, ő mondta először azt, hogy ez zene. Közösen kezdtünk keresgélni a városban, de nyilván fogalmunk sem volt hol lehetne producerekhez, stúdióhoz jutni, csak azt tudtam, ténylegesen zenét szeretnék alkotni a szavaimból. Egyszer aztán, teljesen véletlenül a nővéremmel egy olyan helyre mentünk szórakozni, ahol találkoztam Dj Mangóval, Dermottal és Horváth Gáspárral, akikkel azóta is együtt dolgozom. Emlékszem, hogy Busa Pista és Morzsa freestyle-oztak, adogatták egymásnak a mikrofont, és valaki odalökött, hogy zenéljek velük. Ahogy mondani szokták, a többi már történelem. 

Ha jól értem, ez volt az első meghatározó zenei élményed itthon.  

Igen. Ez egy underground világ volt, nem pedig az ismert és kedvelt fősodorbeli zenei szcéna. Pont ezért tetszett. Az a szabadság, amit a freestyle-ozás adott, nemcsak tele volt izgalommal, de biztonságos, családias hangulatot is adott számomra. 

Milyen érzés nőként szinte kizárólag férfiakkal dolgozni?  

Nagyon jó! Kiskoromban is kicsit fiús lány voltam, de nekem ez sosem volt „ügy”. Azokkal vagyok, akikkel jól érzem magamat, és persze nekem is megvannak a kis „asszonyköreim”, amik arra jók, hogy erősítsük a nőiességet egymásban. Sokáig el voltam foglalva a zenei utammal, és nem gondolkodtam azon, hogy másoknak, más nőknek milyen érzés lehet az érvényesülés. A zeneipar, mint sok más terület, eléggé férfiak által dominált, ami fontos kérdés, de azért alapvetően én mással vagyok elfoglalva.

Mi az, ami kitölti a napjaidat? 

Az az általános célom, hogy amit csinálok, jól csináljam, és észrevegyem, illetve élni tudjak a lehetőségekkel, amelyek segítenek a fejlődésemben. Mindannyian egy sajátos világot reprezentálunk, és nehéz megítélni, hogy azon kívül mi történik. A legfontosabb az, hogy tudjuk, mi szükséges a saját utunkhoz, a többi megoldódik – csak menni kell, akarni és látni.

Mikor édesanya lettél, nem féltél, hogy megváltozik ez a fajta életszemléleted?  

A lányomat huszonhét évesen vállaltam, a férjemmel, Élő Marcival, aki alkotótársam is egyben. Alapvetően kettős érzés volt bennem: egyrészt éreztem azt a változást, ami ezzel az óriási fordulattal jár, másrészt pedig egy ismeretlen világba csöppentem vele. Tudtam, hogy nyitottnak kell lennem az ilyen típusú változásra. Más napirend, más színpadrend. De azt is tudtam, hogy a zenét sosem fogom abbahagyni – négyhónapos volt a kislányom, amikor újra színpadra álltam, és a várandósságom alatt is zenéltem, tehát szinte szünet nélkül. Tudod, mint ahogyan a dalokban is vannak átkötő részek, a babavárásom is ilyen híd volt. Persze szerencsém van, mert egy támogató rendszer van mögöttem.

Fenntartható ez az egyensúly a kisfiad érkezése óta is?  

Érdekes, 2019-ben, a második gyermekem érkezése után éreztem, hogy most már kevesebb időm van leülni, írni, alkotni – és nyilván nem tudok elvonulni egy hétre lemezt írni sem. Ezért próbálom tanítani magamat új módszerekre: lopott pillanatokra, gyors gondolkodásra, hatékonyságra. Újratanulom, hogyan tudok magamnak időt lopni az időtől. Nem egyszerű, de mivel korábban elég sok anyagot gyűjtöttem, gyakran visszatérek azokhoz. Néha morzsákat szedek össze, néha pedig aratok. 

Gondolom, a családodban továbbviszed az otthoni zenehallgatás élményét. Hogy viszonyulnak ehhez a gyerekek? 

Nekik ez a világuk. Születésüktől fogva elkísérnek bennünket próbákra, fesztiválokra, sőt néha feljönnek a színpadra is. Ez számukra természetes, mégis érdekes világ: a kisfiam először tavaly a Strand fesztiválon, idén pedig a Budapest Parkban is velem volt a színpadon. A próba közben kijelentette, hogy harsonázni fog – kicsit meg volt szeppenve a színpadon, de mindenképp maradni akart. A lányom pedig zongorázik. Szóval igen, van egy „kis” zeneiség a vérükben. 

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egyszerűen sugárzol a színpadon, egészen egyedi, mégis természetes módon élsz a nőiességeddel. Hogyan éled meg ezt belülről? 

Az az igazság, hogy nagyon jól érzem magamat a bőrömben: stabil kapcsolat, szuper család, helyes gyerekek és támogató munkatársak vannak velem, miközben hihetetlenül élvezem a munkám. Húsz év alatt volt időm megismerni és megélni magam a szakmában, talán ez sugárzik a színpadról. A nőiességem pedig csak úgy jön, lehet, hogy azért, mert rengeteg inspiráló nő van körülöttem.

Említesz néhányat?

Elsősorban az anyukám, de több író, festő is inspirálóan hat rám. Szerintem sokszor a könyvek hősei is segítenek megérteni, milyen nők, milyen emberek szeretnénk lenni. 

Mondták már, hogy te magad is inspirálóan hatsz másokra?  

Örülök, ha így van. Mostanában kifejezetten azt gyakorlom, hogy nem szégyen jól lenni. Nem azt kell nézni, hogy más hogy csinálja, hanem magamat kell boldoggá tennem. Ugyanannyira könnyű félelemből cselekedni, mint változtatni. Mégis ki hinne benned, ha te nem hiszel magadban? Annyira komplex az élet, annyira sok helyen kell jelen lennünk, hogy természetes, ha néha görcsölünk. Viszont hihetetlen áttörés, amikor ezeket a görcsöket is el tudjuk engedni.