A Könnyű álmok utcája eredendően zsákutca, és Kecöli K. Gergő debütkötetében egy pillanatig sem ámítja olvasóit, hogy ez ne így lenne. Az „ernőségükben” tobzódó karaktereket belelökték az abszurd világba, és nem képesek küzdeni a könnyű álmok szókép didaxisa ellen.

Mi végre vagyok a földön? – ugyan Kecöli K. Gergő egyes szám első személyű narrátora nem teszi fel a konkrét kérdést, mégis e köré szervezi az elbeszéléseit. És mint egy tisztességes novelláskötetben a kétezer-húszas évek elején, szövegeiben a kézenfekvő vagy patetikus válaszok csak a valóságunk értelmezésének parodisztikus kereteként kerülnek elő. A novellák hőseit adó Ernő-változatok Budapesten élnek, Zugló és Erzsébetváros utcáit járják, kocsmaasztaloknál filozofálnak, verseket és novellákat írnak, és a kötet témáját jelentő pillanatnyi kielégülések és örömök mellett arra várnak, hogy szerelmük és múzsájuk, Netti „kilépjen az aránylag jól működő” párkapcsolatából. A Könnyű álmok utcája zsákutca, és Kecöli K. Gergő debütkötetében egy pillanatig sem ámítja olvasóit, hogy ez ne így lenne. Bár a szereplők egzisztenciáját függőségekkel és eltérő tudatállapotokkal, átmeneti terekkel és az identitások bizonytalanságával lebontó kortárs fiatal prózahagyomány egyik legpontosabban megírt darabjáról beszélünk, mégis a kemény és valódi munka megkerülésének didaxisát ezek a szövegek is eredendően viselik magukon.

Ernő alakja szövegről szövegre sűrűsödő-ritkuló identitásjegyekből formálódik, élettörténete és az időben elcsúszó szerelmi krízisei inkább tematikusan, mint tényekben azonosak. Ernő a nevében is hordozza azt a világtalanságot, amely az Ernő-szerű tipikus karaktereknek a sajátja. Elvált, felesége, az orosz Léna visszautazott Moszkvába, elhalt a kapcsolatuk, de az orosz nyelvtudás vagy a közös római vakáció emléke visszatérő utalás a kötetben. Ernő írói és újságírói státusza folyamatos változásban van, de az csupán a sikertelenség és a kisszerűség különböző állomásait érinti (például: „egy nevenincs közép-európai újságírónak, […] egy senkinek, egy zéró morfémának”; „megjelent kettő novellám, négyezer karakteresek, de többre vágytam”; „Napi egy verset írok neki, hogy lássa, kivel van dolga”). Irodalmi és sajtótermelése éppúgy dilettáns és haszontalan, mint bármi más, ami az életében átmenetileg is fenntarthatja az eredményesség érzetét.

Kecöli K. újramondja a mániás vagy a szakmai elitre dühös író karakterét. Novellái elején gyakran és hosszan elemzi a metanarratív helyzeteket, azok túlreflektáltsága artisztikus filozofálásba fut: „Egyszerűbb lesz logikai sorrendben, képekbe rendezve leírnom, ami történt, mint keretbe helyezni az elhelyezhetetlent”; „Mindenki azt akarja majd, hogy egyezzen a világról alkotott képével, amiket mesélek”. Elbeszélőjének mindennap megírandó szerelmes versei is egyaránt szolgálják a romantikus viszony fennmaradását és az esztétikai teljesítést, sikerei mindkét esetben csupán látszólagosak. A dilettáns irodalomalkotás mint a 20. században, a modernben, abszurdban és posztmodernben egyaránt használt eszköz nem mutat újat ezekben a szövegekben,

pedig a kortárs metamodernség felől érkező egyszerű rákérdezések és traumatudatos elbeszélői helyzetek képesek volnának újdonságot mutatni ebben a zsánerképben is.

Márta Alex Özséb című szövegének elbeszélője például a világhoz való viszonyában alig tér el Ernő narrációjától, mégis a dilettáns szerző parodisztikusságában az öntudatos elbeszélő az irodalomra feltett élet legmélyebb valóságába engedi be az olvasóját. Kecöli K. szövege nyilvánvaló poétikai szándékkal nem teremt drámai helyzetet a szereplője körül, szövegvilágában a látszatokból nincs valódi kilépés sem az érdemteli, sem a drámai megoldások felé, az Ernő-féle írókarakterek sivársága így azonban az elbeszélhetőség problémájává is válik.

A kötetben Budapest ily módon sokkal inkább élő főszereplő, mint Ernő. Budapest rétegzett kelet-európai tér, amelyet az elbeszélő kalandjai és azokhoz való viszonya tesz abszurddá. A novellák világában éppúgy megjelenhet egy brutális szamártámadás (Baltazár), mint egy szexchatről felszedett prostituált, akivel szerelmes versek írásán és alváson kívül nem történik semmi (Mandy), egy maffiahálózatba keveredett ittas zuglói (Maffia) vagy egy focidrukker, akit frusztrál, hogy a kulturális elit lenézi őket, miközben teljesíti a hangos-erőszakos szurkolókkal kapcsolatos sztereotípiákat (Béközép). A szereplők szociokulturális sokfélesége párhuzamos városképet fest fel, amelyben a fontos utcanevek ugyan azonosak (mint a Dózsa György út vagy a Damjanich utca), valóságaik mégsem találkoznak.

Néhány történetben a mágia teremti meg a valószerűtlenség élményét, ezek jellemzően egy, az elbeszélőt kísérő karakter köré épülnek. Doktor Tódor, a 18. századi ügyvéd szelleme, akivel a főhős alkut köt: megkaphatja Nettit, ha lemond az egészségéről (Doktor Tódor); másutt Ernő egy évszázadok óta zajló leszámolásba csöppen, amely Murakami Haruki történeteire emlékezteti, ezért ír az írónak, aki a cselekmény aktív részesévé válik (Nyugat Kardja).

A novelláskötet megteremti a homogén nagyvárosi, világvárosi tereket, amelyeknek van múltjuk és közéleti, politikai jelenük.

Utcáin bármikor feltűnhet Cormac McCarthy (Balerina) vagy Murakami Haruki, akivel Ernő magabiztosan kezdhet beszélgetést, bokrait mosdónak használják hajléktalanok és politikai aktivisták, kocsmai valóságukban pedig a legkülönfélébb többnemzetiségű közösség osztozik.