A Petőfi-bicentenárium idején naponta hallunk a rádióban egy-egy Petőfi-verset. Többet forgatjuk műveit, bár az irodalmi válságidőszakokban klasszikusaink közül a legkevesebb gondunk épp Petőfi olvasásával, költészetének népszerűségével van. Kérdéseink bár lehetnek arra vonatkozóan, ahogy közéleti, politikai és ideológiai „kisajátítását” már Ady szóvá tette; csatlakozott hozzá később mások közt Móra Ferenc és Móricz vagy Kosztolányi; a szocialista irodalompolitika pedig benne is (mint minden „forradalmi” hangban) a kapitalizmus „rothadó” jellemével szembeni aktuális lázadást értette.

A „homo politicus” költő nem feltétlenül politikus, noha nemcsak irodalmi, de közéleti szerepet is vállal (illetve néha parlamenti képviselői munkát). Az irodalom a „homo moralis” attitűdben látja ennek hátterét, mint Kosztolányi esszéjében (Önmagamról) olvassuk, megjegyezve azt is, hogy az elefántcsonttorony jóval otthonosabb hely egy pártirodánál. A társadalomtudományok a „politicus” jelző helyett a „homo sociologicus” attitűdöt emlegetik a társadalmi normákhoz (értékekhez) való alkalmazkodásban, míg a politikatudomány homo politicusát a hatalomvágy mozgatja (a hatalom megszerzése és megtartása). A reformkori Petőfi életében viszont az irodalom is magába foglalta a nemzeti kérdések reprezentációit – csakúgy, mint a későbbi diktatúrák időszakában.

Ha a Himnusz révén szintén kétszáz éves Kölcseytől olyan, a közösségi jelenlétet nemzeti üggyé emelő szállóigéket idézünk, mint „A haza minden előtt”; „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül”, megértjük az évszázaddal később elszakított részeinkre is aggódva figyelő „cselekvő irodalom” fogalmát, s megértjük Móricz Zsigmond óvását. A Kelet Népe élén Móricz jelmondata lett a már a Nyugatnál hirdetett cél: „Hagyd a politikát, építkezz!” – okulva abból is, hogy szépíró-publicistaként nem mindig tudta elkerülni a politikai állásfoglalásokat. S megértjük A XIX. század költői című, 1847. januári Petőfi-vers ismert felütését, mely a közösségi létérdeket az egyéni elé helyezi. „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz. / Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.”

Petőfi hű maradt költői hitvallásához, amit közéleti verseinek hosszú sora bizonyít. Kosztolányi viszont azt írta az 1923-as Petőfi-centenárium elé, hogy félő: a politikusok minden oldalról ki akarják maguknak sajátítani Petőfit. Már 1921 őszén hirdette félelmét a Költő és politika című, a Pesti Hírlapban közölt jegyzete: „Jaj annak a költőnek, akit politikusok ünnepelnek.” A reformkor közéleti-irodalmi gondolkodásának középpontjában azonban a nemzeti és a „magánügyek” sajátos szimbiózisa állt. Petőfi újévi ars poeticája (1847. január 1-jéről) szintén ezt mondja. (Arra, hogy az értelmezése széles határok között mozog, a Szabadság, szerelem kínai népszerűsége is rámutat, ahol szinte mindenki fejből tudja idézni a verset.) „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.”

A XIX. század költőiben megfogalmazott („A néppel tűzön-vízen át” buzdításával kiegészített) gondolat viszont nem új – reformkori irodalmi közhelyről van szó. Kölcsey ugyanezt a programot tűzte ki a két évvel a Himnusz utáni, Áldozat című csekei epigrammában: „Áldozatom két istenség oltára felett áll: / Könny neked ó Szerelem, és neked, ó Haza, / vér!” S a szerelem és szabadság elválaszthatatlanságának ideája a lant (a költészet) jelképével kapcsolódott össze Kölcsey Intés című, 1832. szeptemberi versében is: „Zeng hazát és zeng szerelmet, / Magyar hű nép, a lant”.

Kosztolányi szubjektumfelfogása alapvetően más, mint a romantikusoké vagy az Adyé, akinél a versben megszólaló „én” kizárólagos jelenlétét bírálta, elhatárolódva a késői romantikából fakadó költői szerepfelfogástól is. Dobos István szerint Kosztolányi „az impassibilité és impersonalité eszményét” üdvözli: „a parnasszisták szenvedély és egyéniség, ihlet és küldetés nélküli művészi hitvallását és poétikai gyakorlatát csendes forradalomnak nevezi.” Az irodalmi modernséget Adyval szemben is újra kívánta értelmezni, de Rónay László írja, hogy már a század első évtizedének végén jelentkezett nála a „kizártság-élmény”. Az 1920-as évek végére leszámolt a trianoni tragédia jóvátételének lehetőségével, s mind látványosabb lett a közéleti irodalomból való kiábrándulása. De ennek gyökerei is korábbiak. Arany Zsuzsanna idézi föl az epizódot, mikor a magyar-német szakos egyetemista Négyessy László szemináriumán egy Kiss József költészetéről tartott beszámoló után a következő szavakkal ugrott föl: „Érzésem szerint a költőn ne legyen nemzeti ruha, semmiféle ruha se legyen a költőn”.

Kosztolányi vajon úgy érezte, hogy a közéleti költészet értelmetlen, s megingott a hite a tiszta és szent poézisben is? Kötetbe nem sorolt 1928-as Politika című (a magasba törő, lovakat, embereket, majd önmagukat is kivérző, besározó elvtelen szekértolókról expresszív rajzot adó) versét így zárja: „Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem, / félek az éjben és félek a fényben, / jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek? / Ha pedig valaki kérdi, hogy míly párthoz tartozom, / úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való. / Egyedül megyek az utcán. / Lehajtom a fejem és sírok.”

Hogy mi lehet a huszonegyedik század költőinek (íróinak, művészeinek) a feladata? Egy olyan korban, mikor a „milyen párthoz tartozás”, sőt a valahová tartozás kinyilvánításának kirekesztő kényszere megmérgezi az egészséges gondolatokat, a normálishoz (tehát a normáinkhoz) való viszonyulásunkat? Vonzó lehet Kosztolányi fölvetése, hogy az elefántcsonttorony még mindig tisztességesebb hely…

Úgy vélem, elég lenne, ha az erkölcs válna szépséggé. S maradhatunk Kosztolányi egykori, 20. századi intésénél, a művésznek azt a „szokását” nevezve erkölcsnek, amely „voltaképp a teremtés titokzatos, előttük is ismeretlen törvényeit irányítja”. Ez pedig már a teremtettség tudatát is jelenti, benne az Egység- vagy Mindenségérzés személyesen egyetemes felelősségével.

A szerző irodalomtörténész