1956 után apját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, anyját pedig hét gyerekével együtt kitelepítették. Visky Andrással az erről szóló, Kitelepítés címmel frissen megjelent regényének megrendítő és felemelő történetéről, családról és bibliai párhuzamokról beszélgetettünk.

„Kibírhatatlan boldog munka” – mondtad az akkor még/már formálódó új könyvedről évekkel ezelőtt egy interjúban, amiből akkor és azóta, szintén a te szavaiddal, kis „szövegfelületeket, nekifutásokat, változatokat, ügyetlenségeket” publikáltál. Minek kellett megérnie ahhoz, hogy elkészülj a Kitelepítés szövegével?

Nekem. Meg kellett születnie bennem a regény nyelvének, amely hiteles és lehetőleg precíz mondatokban tudja megérinteni az elmondhatatlant. A regényhez több bukásláncolat vezetett el, az utamat szép kudarcok jelölték ki, amelyeket a nyilvánosság elé is tártam. El kellett jutnom a hangtól a mondatokig, az érzületektől az artikulált beszédig. A versek és a színházi szövegek segítettek a legtöbbet: ők tanítottak meg arra a szigorúságra, amely ennek a történetnek az elmondásához elengedhetetlennek bizonyult. A munkafolyamat azért volt felszabadító számomra, mert egyre erősebbé vált bennem az a felismerés, hogy ha ebből a két évtizedből nem is lesz észrevehető könyv, sőt egyenesen regény, én magam mindenképpen jól jövök ki belőle, mert a regényírás végleges kudarca átváltható lesz majd a lélekben felhalmozódó sötétség, görcs és kisszerűség boldog elengedéséhez. Nem törekedtem a kudarcra, legalábbis úgy, ahogyan ezt Beckett, Thomas Bernhard és Kertész Imre meghagyják, nekem ugyanis a kudarc létezésem alapértelmezett állapota, mindig kéznél levő és persze formálható anyag.

Ez a kibírhatatlan és egyben boldog munka nem csak a tiéd: magad is emlegeted a veled együtt elítélt és kitelepített testvéreidet és az ő visszaemlékezésüket. Mit szólnak a végleges változathoz?

Az elsőszülött bátyám olvasta el elsőként – a regénybeli Ferenc testvér –, és azt mondta: „nagy könyvet alkottál”. Majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. A beszélgetésünk előtt sokat szorongtam, de azért bíztam benne, hogy a regényhőst nem fogja összekeverni önmagával, illetve felismeri mégis önmagát a regényhősben. Nagy kő esett le a szívemről, beismerem, hiszen

rettentően érzékeny dolog élő embereket szereplőkké formálni és egyetlen nézőpontból ábrázolni őket.

Mármint a legkisebb testvér homályos, bizonytalan, a valót a képzelettel, sőt az álmokkal összekeverő, térdig érő kilátótornyából nézni rájuk. Ferenc testvér olvasata nagy öröm, jönnek a többiek, mindenkit szépen végigkérdezek. Kéziratban senkinek nem adtam oda, a feleségemnek sem, egy visszavonhatatlan tettel akartam szembesíteni magunkat. Egyetlen kivételt mégis tettem, fontos volt nekem valakinek az olvasata, akiben igazán megbízom – de ez maradjon titok.