MegMinden
2022-04-03

Bereményi Géza

(litera.hu)

Álom a leszerelő katonák vonatán

Hogy mit is álmodtam én, már civil ruhában, a leszerelő katonák vonatkocsijának ablakánál ülve, már senki sem tudná megmondani. Csak az biztos, hogy nagy álom volt. De rögtön szétrobbant, amint belőle felébresztett valaki. – Bereményi Géza készülő regényének első fejezetét olvashatják. Csak a Literán.

A percre oly pontos leszerelési tervet még fegyelmezetten hajtotta végre a század.

          Kora hajnalban rendbontás nélkül öltöztünk civil ruhákba. Majd pisszenés nélkül hagytuk el a körleteinket.

          És ugyanoly csendben siettünk el mind a százhuszonnégyen a zászlóalj még mélyen alvó barakkjai közt.

          A kapunál három nyitott teherautó várt minket, a gépkocsioszlop élén szintén doromboló motorú parancsnoki dzsippel.

          Zászlóaljébresztő előtt félórával csak az őrszolgálat volt ébren, a rendet Hill tizedes elvtárs felügyelte.

          És amint ő megállapította, hogy mind a három plató velünk szabály szerint megtelt, beült elöl a kormányhoz a dzsipbe a mi századparancsnokunk a láthatatlanul várakozó Darabos főhadnagy elvtárs oldalára.

          És akkor a sorompó felemelkedvén, a gépkocsioszlop nekivágott. És aztán az aszfaltúton rögtön balra is fordult.

          És mentünk, csak mentünk Orosháza vasútállomás irányába, hát igen, elengedtek minket, tizenegy hónapnyi monoton szolgálatunknak a végén.

          És akkor, és akkor egyszerre hatalmas ordításban tört ki az épphogy éledni kezdő augusztus végi fényben a század. Mert csak addig szólt az utolsó némasági parancsunk.

          Most kivonulunk: Anabaszisz. Anabaszisz, ahogy én később olvastam egy görögből fordított könyvben. Akkor emlékeztem én vissza először arra az ordítozásra, ott állva másokkal, a harmadik, a legvégső teherautó platóján. Anabaszisz, Anabaszisz! Mint akik hősileg kivonulnak, azt éreztem én akkor magunkról, Orosháza hajnali égboltja fölöttünk.

   És néztem – mert éreztem azt is, hogy többet sose látom –, hogyan tűnik el azzal a majdnemhogy egyetlen évemmel együtt a tájék.

          A laktanya előbb, az az orosházi barakkrendszer.

          És ahogy a laktanyánk elfogy, az azt követő, sűrűn magasló, titokban tartott sövényfal is hosszan nyújtózik, azután nagy hirtelen annak is vége szakad.

          Az a hosszú sövényfal, amelynek mentén kivonultunk mi végleg leszerelve, s tartván a vasútállomásra.

Hill tizedessel kölcsönösen megéreztünk egymásról valamit. Az a vérfagyasztó, sötét hajú és bőrű, alacsony ifjú és keskenyre borotvált bajuszos, továbbszolgáló feljebbvalóm mindig szóba állt velem, ha kérdeztem. Utálva kedveltük egymást Hill tizedessel.

          Tudtam, egyedül tőle kérdezhetem meg, mi van a titokzatos sövényfal mögött, ami egyfelől a laktanyánk nyugati végénél, majd derékszögben a műútnál húzódik, és belőle sehol sincsen kijárás.

          Amikor fél esztendeig laktanyafogságos voltam, gyakran ahhoz a néma sövényfalhoz osztottak be őrségbe engem. Annyit sétáltam teljes menetfelszerelésben, géppisztollyal, gázálarccal, miegyébbel fel és alá éjszakánként, meg nappalonta is, fütyörészve vagy magamban énekelve, hogy egyszer csak meg kellett kérdeznem Hill tizedest.

          A körletünk előtt cigarettázott éppen, én meg odamentem hozzá. Tüzet kértem tőle. És akkor egyszer csak megkérdeztem tőle, mintha humorosan:

          – Tizedes elvtárs, kérek engedélyt kérdezni.

          Ő meg: „Kérdezzen katona. Engedély megadva.” És keskeny bajsza alól vigyorgott.

          – Sokszor vagyok a zászlóalj nyugati végénél, tudja, ahol az a sövény van. Őrségben, tudja, fél éve vagyok laktanyafogságos.

          – Igen? – úgy tett, mintha nem tudná. – Ne mondja.

          – És mindig ott van a nagy sövény. Mi van mögötte? Mert senki nem tudja, hiába kérdezem.

          – Mert nem kell annyit érdeklődni.

          – De hát az a széle a helyőrségnek Orosháza felé...

          – Mi maga? Kém, vagy mi? Felderítő?

          – Csak érdekelne, jelentem, mert a múltkor is...

          – Mi volt a múltkor?

     – Hát kétszer is. Hallottam éjjel rövid sorozatokat onnan túlról. Messziről, PPS géppisztolyokból. Mi van ott? Lőpálya? Nincs kapu semerre, a műút felé se. Kik állomásoznak ott?

          – Azt maga csak képzeli. Tudhatná, az egész világon mindenhol a francban messze vannak a lőpályák az összes lakott területtől. A mienké is. Két óra menetelés a laktanyától a lőpálya. Vizsgáltassa meg a fülét, katona. Jó?

          Azzal otthagyott.

          De legközelebb ő maga jött oda hozzám, amikor meglátott.

          Épp a telephelynél teljesítettem őrszolgálatot akkor, a munkagépek tolólapjai előtt ácsorogtam, teljes menetfelszerelésben, géppisztollyal. Hill meg messziről sietett, mint akinek fontos híre van, vagy ellenkezőleg, valami szabálytalanságon kapott volna rajta engem.

          – Erőt, egészséget, tizedes elvtárs – köszöntöttem, amikor megállt előttem.

          Sötét szeme hamiskásan ragyogott. Tudtam, hogy azon öreg harcosok közé tartozik, akik szeretnek az újoncokkal, legfőképp a magamfajta előfelvettekkel kibaszarintani.

          Néhány napos újonc koromban már ismerte a nevemet. „Rozner honvéd! Maga még innen van az alapkiképzésen, maga még nem kaphat fogdát tőlem. Tehát: békaügetés, egy-kettő! Egy-kettő! Egy-kettő-egykettő-egy!” És így tovább.

          Mégis őt kérdeztem a sövénykerítésről, mert úgy sejtettem, meg fogja előbb-utóbb azt a titkot nekem mondani. Miattam, mert érdekeltem őt. És ő volt a zászlóalj állományából az egyetlen kíváncsi katona. A többiek mind olyanok voltak, mint a röplabdázók, hogy csak át ne jöjjön az a labda. Folyton-folyvást hárítottak, Darabos főhadnagy elvtársat, az én századparancsnokomat is beleértve.

          – Na, Rozner! – kezdte akkor Hill tizedes a telephelynél. – Mennyi ideje van még a váltásig magának? Úgy egy óra, mi? Tudja meg, hogy akkor majd nem mehet pihenőbe, hanem jöttek magáért, mert most beszéltem az elhárítótiszt legényével, az újságolta nekem, hogy magának jelentkeznie kell az elhárítónál az irodájában, mert maga valami nagy szarba keveredett.

          – És mért nem ő jön ide, és mondja ezt nekem? – kérdeztem.

          – Mert ő az őrszobánál várja magát, hogy majd jöjjön meg a váltással, és majd akkor fogja megmondani. Csak most én figyelmeztetem magát, hogy gondolja meg, hogy mit csinált, mert maga szerintem nem fog a többiekkel együtt leszerelni, hanem elmegy futkosóra. Tudja egyáltalán, hogy mi az?

          – Büntetőszázad.

          – És akkor nuku egyetem. Ott évekig vigyázzállás helyett is csak helybenfutás lesz, majd a katonai bíróság eldönti, hogy meddig. Mit csinált maga? Tudja? Mit csinált maga? Átmászott azon a sövényen, amire maga annyira kíváncsi? Vagy mi?

          Hirtelen eszembe jutott a megoldás.

      – Megvan, tizedes elvtárs! Bassza meg! Múlt héten kaptam egy nyílt képeslapot Prágából. A kurva élet! Egy volt iskolai osztálytársam küldte, csodálkoztam is, mert tudtam, hogy ő úgy, mint én, szeptemberben kezdte el a katonai szolgálatát, csak őt két évre hívták be, mert nem vették fel az egyetemre, mint engem. Kollár Béla a neve, és...

          – És mit írt? Provokálta magát? Mit?

          – Olyan hülyét, hogy szóról szóra tudom. „Kedves Géza! Üdv Prágából, remélem, rövidesen találkozunk. Na, nem itt, a mocsok cseheknél, hanem egy jobb helyen.” Aláírás: Kollár Béla. Szóról szóra. Teljes névvel aláírta a nyílt képeslapon az az őrült.

          – Hol van az a lap? Mutassa! Nem tépte szét?

          – Csak kidobtam a körletben a szemétbe. Gondoltam, ez a Kollár megszökött az állományától, és most Prágából vagánykodik nekem, amilyen hülye ez a Kollár.

          – Nem tépte szét? A szemetet is átnézik. Akkor az most az elhárítótisztnél van, az a lap, mert maga a legnagyobb hülye, Rozner! Nem érti? Na, én nem is beszéltem magával. Az elhárítás már értesült, hogy maga egy katonaszökevénnyel cinkoskodik.

          Azzal otthagyott sietve.

          Néztem utána, ahogy vékony alakjával távolodik, közben dühösen hátrafelé legyint, majd hirtelen megáll, megfordul, és visszarohan hozzám, pedig őrszolgálatban szigorúan tilos beszélgetni.

          – Ez katonaszökevény, ez a Kollár... – kezdte, de én közbevágtam.

          – Nekem öt évig osztálytársam volt, és ő mindig is Nyugatra akart disszidálni, és biztos azt képzeli, hogy a cseheknél gyöngébb a határzár...

 

Az eredeti írást itt találja.

Természetismereti séta

DEmedia.hu

Szerző
Hasonló cikkek