Charlie Phillips a Radiohead stúdiójának építésével kezdte zeneipari pályáját. Több ismert cégnél megfordult, majd jogászi képzettséget szerzett, hogy megértse a szerzői jog működését. Ezután az IFPI-nál, majd független kiadók szervezeteinél vitte vezető pozícióig. A BuSH meghívására járt Budapesten. Beszélgettünk tanulságos pályájáról; arról, hogy miért mondhatjuk, hogy a zeneipar gyorsan reagált az internet kihívásaira; arról, hogy milyen komplex dolgokat fed az az egyszerű szó, hogy „adat”; hogyan alakult át a függetlenség fogalma a jelenlegi struktúrában.

Nem mindennapi a történet, hogy hogyan jutottál el addig, hogy szerzői jogokkal foglalkozz.

Rögtön a középiskola befejezése után elkerültem egy kis stúdióhoz, ami két dologgal foglalkozott. Az egyik a hangfelvételek digitalizálása volt, ami kitette a napi munkám nagy részét; a másik pedig a stúdiók tervezése, építése. Olyan szerencsém volt, hogy éppen akkor, amikor ott voltam, az volt a nagy projektjük, hogy a Radiohead számára raktak össze egy stúdiót, és én is dolgozhattam ezen. A zenekar számára az volt az ideális munkamódszer, hogy volt egy nagy ház, amiben lakhattak, és abban volt berendezve a saját stúdiójuk is. Így nem kellett másokkal osztozniuk a felszerelésen, akkor zenélhettek, amikor akartak. Az OK Computerrel keresett pénzük jó részét egy saját ingatlanba fektették, de azzal különféle problémák adódtak, így nem tudták ott felvenni azt a két lemezt, amivel tartoztak még az EMI-nak. Úgyhogy kibéreltek egy vidéki házat, és ott kellett nekünk összeraknunk a stúdiót, amiben aztán a Kid A és az Amnesiac anyagát rögzítették. Aztán a mi cégünk dolgozott a végleges stúdiójukon is, amit azóta is használnak. Ha látsz egy képet, amin a Radiohead stúdióban van, akkor az ott készült.

Ezután a Capital Radionál dolgoztam azon, hogy elindítsuk az internetes adásukat. Ez annak a korábbi munkámnak a folytatása volt, hogy digitális audio technológiákat használtam. Ez még az internetes rádiók nagyon korai korszaka volt.

A RealAudio lejátszóval és társaival?

Igen, ez az a kor, bár a Capital a Windows Media Playert használta, ha még emlékszel arra… A kereskedelmi rádiók tudták, hogy valami változás készülődik, de fogalmuk sem volt, hogy mi lesz az. Érdekes munka volt a webrádiós szolgáltatásuk elindításának menedzselése, bár aztán nem maradt működött sokáig, amit csináltunk. Innen egy másik rádión keresztül 2005-ben a Napsterhez kerültem [ami akkor már legális cég volt]. Többek között azzal foglalkoztam, hogy a kiadóktól érkező zenéket próbáltuk meg összerendezni. Visszatekintve furának tűnhet, de akkoriban semmilyen sztenderd nem vonatkozott arra, hogy az audiofájlokat és a metaadatokat a kiadók milyen formában juttassák el a digitális szolgáltatásokhoz. Sokszor megy a panaszkodás, hogy milyen rossz a zeneipar struktúrája, milyen rosszak az adatok, semmi nem működik rendesen stb., de én emlékszem azokra az időkre, amikor minden sokkal rosszabb volt. Nem árt, ha észben tartjuk, hogy valójában rengeteg munka van abban, hogy a digitális zenei szektor úgy működik most, ahogy. Korántsem tökéletes, de sokkal hatékonyabb, mint volt, és ez a befektetett munkának köszönhető. A DDEX, ami a digitális zenei ökoszisztéma számára dolgoz ki sztenderdeket, amik a teljes digitális ellátólánc hátterében ott vannak, 2006-ban jött létre. Azért erre mondhatjuk azt, hogy az iparág elég gyorsan reagált, és rengeteg korábbi problémát orvosolt ezzel – még akkor is, ha az előttünk álló munka sem kevés.

Érdekes, hogy éveken keresztül rengeteget lehetett olvasni arról, hogy mennyire le van maradva a zeneipar stb. – mostanában viszont például az IFPI jelentések egyik visszatérő szólama, hogy az iparág valójában élen jár a digitális átállásban, ha a szórakoztatóipar más területeivel hasonlítjuk össze.

És ez nagyjából igaz is. Annak, hogy a zeneiparra ilyen hamar óriási hatással volt az internet fejlődése, több, egymást erősítő oka volt. Létrejött egy technológia, az mp3, amivel egy három és fél perces dalt egy 1-2 megabyte méretű fájlba össze lehetett tömöríteni. Ez már olyan kicsi volt, hogy a betárcsázós internetkapcsolattal is le lehetett tölteni. Egy filmmel ez eltartott volna egy hétig. Kis méretű és népszerű, sokakat érdeklő tartalomként a zene ideális médiuma volt a fájlcserélésnek, úgyhogy elkerülhetetlen volt, hogy jöjjön a Napster, és mindent megváltoztasson.

A filmre másként hatott az internet, és nagyon másként is reagált erre. Egészen másfajta on-demand és előfizetéses szolgáltatások jöttek létre. A Netflix ugye úgy indult, hogy más cégek filmjeit aggregálta, aztán elkezdett saját sorozatokat gyártani. A Disney pedig évekig csak ült a teljes archívumon, hosszan kivárta azt az időt, amikor érdemes belépnie erre a piacra, és aztán hatalmas sikert ért el. És most az elmúlt néhány évről beszélünk, miközben a zenében ez a történet több mint húsz éve kezdődött el.

És még mindig változik a zenei piac is. A nagy kérdés az, hogy mi jöhet azután, hogy minden elérhetővé vált. Mi az, ami a „minden” után még következhet?

Nyilván van sok túlzás az „alkotói gazdaság” (creator economy) körül, de szerintem mindenképpen új és érdekes fejlemény, hogy a befogadás mellett egyre nagyobb teret nyer az aktív alkotás, tehát a videók készítése, megosztása.

Az igaz, hogy soha nem volt könnyebb alkotni; a zsebünkben lévő okostelefonok többet tudnak, mint húsz éve egy zenei stúdió. Ez tényleg elképesztő dolog. De ha mindenki alkotó, az vajon mit jelent a minőségre nézve? De ez egy elég szubjektív vita. Mint ahogy arról is sokat lehet elmélkedni, hogy a stream és a TikTok hatására változott-e meg a dalok struktúrája – nyissunk rögtön egy hookkal, minél hamarabb jöjjön a refrén stb. –, vagy ez mindenképpen bekövetkezett volna, ahogy egyre rövidebb ideig vagyunk képesek odafigyelni egy dologra.