Kulturális közéletünkről szóló interjúsorozatomban ezúttal Beck Zolival, a 30Y énekesével és alapítójával, és időnként dr. Beck Zoltán egyetemi adjunktussal beszélgetek. Őt húszas évei legelején érte a rendszerváltás, az azóta eltelt harmincegynéhány évet pedig a kortárs kultúrában aktív szereplőként élte végig. A korszak történelme számára személyes élettörténet is, amelyben dalszerzőként, prózaíróként, zenekarvezetőként, később pedig tudományos kutatóként is megtapasztalta az irodalmi és zenei szcéna magyar rögvalóságát, az egyetemi élet kihívásaival együtt. Tapasztalatai és gondolatai épp ezért relevánsak. Érdekes, hogy semmi politika nem kellett ehhez a beszélgetéshez, amely hitem szerint minden mondatában izgalmasabb a szekértáborok perspektívájából megszólaló narratíváknál.

– 1990-ben az élettörténetednek épp milyen fázisában voltál?
– Épp leérettségiztem, és az érettségi után – nem voltam túlságosan jó tanuló a gimnáziumban, pontosabb úgy, hogy rossz tanuló voltam – az óvóképző főiskolára jelentkeztem, ott volt a legalacsonyabb a ponthatár akkoriban, ahova aztán mégsem mentem el: vártam egy évet, hogy a csajom után menjek Szombathelyre. Így Ajkán, ahol felnőttem, mint képesítés nélküli betanított dekoratőr dolgoztam, kirakatokat rendeztem az ajkai Horizont áruházban, és egyéb dekorációs anyagokat csináltam.

– Ekkoriban hogy nézett ki a világképed? Tudtad már, hogy valamilyen módon a kultúra mellett fogod elkötelezni magad?
– Erre vonatkozóan nem volt bennem kérdőjel. Dalokat írtunk, próbáltunk és olykor koncerteztünk is a gimis zenekarunkkal, ami innen nézve inkább lehetőség volt a számunkra arra, hogy a közösségi zenélésen keresztül tanuljunk zenélni. Akkoriban zenekart csinálni elemi erejű élmény volt, identikus, bátor és független, ami jól mutatta, hogy általában nehezen viselek minden autoriter viszonyulást. A tudomány világa felé elindulni pedig se önbizalmam, se intézményi motivációm nem nagyon volt.

– Először irodalmár voltál vagy zenész? A tudományos karriered nyilván későbbi.
– Mára alapvetően az alkotás felől gondolok a világra. És ez akkor sem volt máshogyan, legfeljebb nem tudtam olyan pontosan artikulálni azt, amit akarok vagy amit tudok csinálni; de az már világosan kiderült elég korán, hogy az alapvető viszonyaim a világhoz szövegszerűen, és azzal párhuzamosan dallamokkal és ritmusokkal szólalnak meg.

– Ez hogy fér meg egyébként ugyanabban a lélekben egymás mellett? Ráadásul azt is tekintve, hogy irodalmárok inkább prózistaként emlegetnek téged. A dalszerzés pedig tipikusan a lírai műnem műfaja.
– Talán úgy, hogy a dalszöveg formailag inkább a líra felé tart, de alapvetően a gondolkodásom epikus, szóval inkább mesélek történeteket. A dalok számomra történetek vagy történettöredékek, amik reményeim szerint képesek mondani valamit az emberi egzisztenciáról.

– Miért tiltakozol a líraiság ellen?
– Gyerekkoromban egészen megszédítettek a népballadák. Tulajdonképpen verses formáról van szó, a szöveg nem lapszéltől lapszélig tart, mégis történetet mond el. Szerintem a tizenéves koromban írt dalaim java része, amik persze idétlen dalok voltak, valószínűsíthetően innen inspirálódtak.

– Szövegszerűen megvannak még ezek?
– Az emlékezetük van meg, nem a konkrét szövegek: azt hiszem, balladákat írtam, egyszerűen azért, mert a tragikum és a történetmesélés izgatott. Az ént is innen, a története felől gondolom el, szóval nem elzárkózom a lírától, hanem egyszerűen a lírai sűrűség, pontosság vagy élesség, amit én a vers etalonjának gondolok, olyan eszköztárat igényel, amit én kevéssé használok. Engem más izgat, az utószavak, viszonyszavak, és lehetne sorolni a redundáns elemeket, amelyek hozzák az én folytonos bizonytalanságát, köztességét, helyet hagynak a figurának, teret a színpadi megszólalásnak, a dalban való beszédnek.

– Meg hitelessé teszik.
– Remélem, de alapvetően ez a köztesség, bizonytalanság érdekel.

– Ezt akkor tekintsük egyfajta ars poeticának? Egyébként, amit elmondasz, tudományos megközelítés is lehetne.

– Valószínűleg ez a szemléletmód vonzott a tudomány felé is. Az izgat, hogy valami, amit simának, kiegyenlítettnek vagy rendezettnek látunk, valójában az-e. Amikor A megszólalás üres helyét csináltam, a 2020-ban megjelent könyvet, az alapvető kérdésem tulajdonképpen az volt, hogy amikor megszólalunk bármilyen módon is, az valójában azt jelenti-e, hogy kitöltjük azt a teret, amelyikbe belebeszélünk, vagy inkább azt jelenti, hogy elfedjük azt a teret, amit éppen kitölteni vágyunk. Mindig gyanúsak nekem a nagyon pontos, nagyon koherens narratívák. Éppen azért, mert azt hiszem, hogy nagyon sokat dolgoznak ezek az elbeszélések azért, hogy ne tűnjenek fel a szakadáshelyek. A kritikai olvasat viszont mindig felforgató olvasat, mert nem tekinti magától értetődőnek ezeket a szövegeket, a szövegek állításait.

– Ha egy kicsit csapongani akarunk, és tényleg a tudományosság felől nézzük, akkor a tudomány is képes így dolgozni. Bár szeret definiálni, mennyiségeket megmutatni, ám a szakterületed – a romológia – is emellett sokkal inkább a narratívákra fókuszál, ahogy általában az irodalom.

– Igen, tulajdonképpen valóságnarratíváink vannak, és nem valóságaink. És innentől ez egy állati érdekes játszma, hogy miként jönnek létre aztán ezek, hogyan jön létre maga a szöveg, és a szöveghez kapcsolódó különböző értelmezések miféle új narratívákat termelnek meg. Szóval engem ez izgat. Szerzőként is, legyen ez tudományos, szépirodalmi szöveg vagy dalszöveg éppen, alapvetően az érdekel, hogy miként lehet meghagyni az üres helyeket a feltöltésre, az értelmezés számára, és ezzel együtt leleplezni a kitakart üres helyeket. Ez részben annak is a keresése, miként lehet hiányosra írni valamit úgy, hogy helyet hagysz ebben a hiányosságban, ebben a hiányosra írtságban annak, aki hallgat vagy aki olvas, azért, hogy beleolvassa önmagát, a saját történetét, a saját sorsát, vagy saját tapasztalatait vagy saját más irodalmi vagy alkotói tapasztalatait stb. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy ez a legelemibb gesztusa annak, hogy a szöveg ne sajátítódjon ki, hogy a szerző ne birtokolja és irányítsa, fogja a szöveget.