Érdekes és talán sokak számára meglepő elemzést végzett Sarah Polcz, a Stanford Law School tanára arról, hogy hogyan hat a zenekarok munkásságára az, hogy milyen módon, arányokban osztják fel a közösen írt dalok szerzői jogdíjait. Elsősorban az érdekelte, hogy mi történik, ha a dalok megírásában egyes tagok (mindenki által elismerten) nagyobb arányban vesznek részt – ilyenkor egyfelől lehetséges az, hogy a jogdíjakat is ezt tükröző módon, tehát nem egyenlően osztják fel, másrészt az is, hogy a hozzájárulás mértékétől függetlenül egyenlően osztoznak a jogdíjon.

A Loyalties v. Royalties című alapos tanulmány kb. ezer olyan zenekart vizsgált, amelyek 1959 és 2021 között legalább egy olyan albumot kiadtak, amiből aranylemez lett (az RIAA minősítésében), és legtöbb dalukat maguk írták. Polcz munkatársai a fellelhető források (pl. interjúk, újságcikkek) alapján beazonosították azokat az együtteseket, amelyekben voltak fő dalszerzők és olyan tagok, akik kisebb mértékben vettek részt a dalírásban. Ezt a 252 zenekart osztották tovább aszerint, hogy a jogdíjak mértéke tükrözte-e az egyenlőtlen hozzájárulást, vagy mindenki azonos százalékot kapott-e.

Polcz azt találta, hogy az egyenlőtlen és egyenlő jogdíjfelosztás nem eredményezett jelentős különbséget a zenekarok fennállásának hosszúságában (18,8 év az egyenlő, 20,5 év az egyenlőtlen csoportban), sem a kiadott lemezek számában (egyenlőtlen: 7,7 sorlemez, egyenlő: 6,7). Ugyanakkor az egyenlő jogdíjfelosztással dolgozó zenekarok közül kétszer annyi kapott Grammy-díjat, és a lemezeladásokban is szignifikáns volt a különbség: az egyenlő jogdíjfelosztással dolgozó zenekarok 3,4-szer nagyobb valószínűséggel voltak benne a felső 10%-ban az eladásokat tekintve. A jogdíjfelosztás módszere jobban megjósolta ezt a két fajta sikert, mint a műfaj, a zenekar székhelye és más faktorok.

Sarah Polcz azt feltételezte, hogy a dalírásban való egyenlőtlen részvétel ellenére sokan feltételezhetően azért választják az egyenlő jogdíjfelosztást, mert a zenekar tagjai barátok (pontosabban azok voltak már a zenekar megalakulása előtt is), ami egy olyan típusú alapvető emberi kapcsolat, amiben nagyon fontos az egyenlőség. Ennek a feltételezésnek a megerősítéséhez több mint 600 embert vont be egy kísérletbe. Azt kellett elképzelniük, hogy van egy zenekaruk, amiben ők állnak elő a dalok lényegével, a többi tag pedig változtatásokat javasol. A résztvevők egyik részének azt mondták, hogy a zenekar tagjai a barátaik, másoknak azt, hogy zenéléshez toborozták össze az együttest, vagyis korábban nem ismerték egymást. Elmondták nekik, hogy mit jelent a szerzői jogdíj. majd megkérdezték, hogy hogyan osztanák fel a jogdíjakat; meg is kellett indokolniuk a választásukat.

Azok, akiknél az elképzelt zenekar korábbi barátságokra alapult, 67%-ban az egyenlő jogdíjfelosztást választották (a második legnépszerűbb választás a 60:40 volt). Ennél kisebb arányban döntöttek emellett azok, akiknek azt mondták, hogy korábban nem ismerték a zenésztársaikat – de Polcz meglepetésére még itt is majdnem az emberek fele, 47%-a az egyenlő megosztás mellett volt. Az indoklásokban sokan úgy érveltek az egyenlő felosztás mellett, mintha a “hozzájárulás a dalhoz” amolyan bináris dolog lenne: nem a mértéke érdekes, hanem az, hogy van vagy nincs. Többen úgy érveltek, hogy a zenekar akkor tud csapatként működni, ha egyenlőek a tagjai.

A kísérlet alapján a korábban elemzett aranylemezes zenekarokat megnézték aszerint, hogy a tagok – a fellelhető források szerint – a megalakulás előtt barátok voltak-e. Azok a zenekarok, ahol a tagok legalább fele már korábban ismerte egymást, illetve ahol a tagok legalább fele rokoni kapcsolatban volt, nagyobb valószínűséggel választották az egyenlő elosztást. Itt – a korábbiakkal szemben – számított a megalakulás ideje is: Polcz azt találta, hogy az utóbbi harminc évben nőtt a barátokból alakult zenekarokban az egyenlő elosztás gyakorisága. Másfélszer annyian választották ezt a módszert, mint azokban a zenekarokban, ahol korábban nem ismerték egymást a tagok. (Érdekes módon ha a korai időszakban kialakul egy olyan megoldás, hogy a különböző mértékű hozzájárulásokkal különböző mértékű jogdíj jár, ezt jellemzően később sem vizsgálják felül, még akkor sem, ha a zenészek az évek alatt barátokká lesznek.) Felmerül az a kérdés, hogy lehet, hogy a jogdíjelosztás helyett inkább a tagok közötti barátság az, ami magyarázza a sikerben tapasztalható különbségeket, de Polcz egy külön számítással ezt megcáfolta.

Polcz jogászként az eredményeit a szerzői jogdíj elméletével is összeveti. Ennek egyik hagyományos, utilitárius megalapozása az elgondolás, hogy az alkotókat az ösztönzi jobb teljesítményre, ha a sikeresebb alkotás nagyobb anyagi kompenzációval jár. Mint írja, az utóbbi években egyre több kutató jutott arra, hogy a külső ösztönzők valójában nem serkentik a kreativitást – vagy akár még akadályozhatják is. Polcz eredményei is azt mutatják, hogy bizonyos pszichológiai-szociológiai mechanizmusok (pl. a barátság társas dinamikája) ellene szólnak ennek az elvnek. (Ennek egyébként az amerikai szerzői jogi gyakorlatra nézve konkrét következményei is vannak.)

A Beastie Boys a kivételek közé tartozik: debütáló lemezükön még nem egyenlően osztották fel a jogdíjakat, ám aztán, ahogy Adam Horovitz visszaemlékezett, “elkezdtünk vitatkozni: ennek a számnak én írtam a 37%-át! ezt a 16 sort én írtam! Aztán eldöntöttük, hogy mindez nem számít, és onnantól kezdve mindent három egyenlő részre osztottunk. Akárki akármit csinált, mindannyian megkaptuk a kreditet.”