Idén 40 éve, 1982. május 23-án mutatták be a „Pink Floyd – The Wall” című filmet, mely aztán az év nyarán minden egyes vetítésen kirobbanó sikert aratott. A mozis diadalmenet pedig hamar legendává emelte az örökzöld szerzeményeket. Úgy, hogy Roger Waters szinte minden felvételt alaposan megvariált. Az Alan Parker rendezésében elkészült egyedi alkotás zeneileg tehát sok tekintetben újított a „The Wall” korábbi változataihoz képest, ezért a ’82-es soundtrack annak ellenére is figyelmet érdemel, hogy máig nem jelent meg hivatalosan.

Ha Fal témában az 1979-ben megjelent dupla stúdiólemezt vesszük alapul, akkor a komoly eltérések sora már korábban elkezdődött. Roger Waters 1978-as házi demói, majd a Pink Floyddal készült zenekari demók még egy igen sok ponton eltérő, ráadásul jóval bővebb dallistát tartalmaznak, mint a dupla nagylemez terjedelműre szűkített, kétfelvonásos rockopera. Később a művet ismét átalakították, hogy az 1980-as és ’81-es előadásokon minél jobban passzoljon az eljátszott zenei anyag a színpadi történésekhez.

Dióhéjban a korabeli koncertváltozatról

Szerkezetileg a legfontosabb változások közé tartozik, hogy az „Empty Spaces” kiegészült az albumról kivágott, lemaradt „What Shall We Do Now?” című tétellel. A mondanivalójában rendkívül fontos és ütős dalpáros, így együtt, a nyugati civilizáció roppant kártékony fogyasztói társadalmával számol le. Egyben azt a keserű tapasztalatot emeli ki, hogy a lelki bajok és az érzelmi eredetű törések semmilyen esetben sem gyógyíthatók, de még csak nem is kompenzálhatók e világ anyagi javaival. Bármennyire vonzó legyen is azok csillogása, kényelmi faktora vagy státuszszimbólum értéke.

A másik nagy változás, hogy az első felvonás lezárása, tehát a „Goodbye Cruel World“” elé bekerült egy – a 2000-es kiadásoktól fogva „The Last Few Bricks”-nek titulált- instrumentális egyveleg. A tétel célja eredetileg az volt, hogy időt adjon az előadásokon dolgozó munkásoknak, hogy az utolsó dal utolsó hangjaira rendben és időben befejeződjön a zenészeket és a közönséget elválasztó fal elemeinek fel- és beépítése.

Ezért ez egy laza szerkezetben és egységesített – tehát néhol transzponált hangnemben eljátszott- egyveleg részeket tartalmazott a „The Wall” kulcstémáiból. Nevezetesen az 1980-as és az 1981-es eredeti Fal turné során ilyenkor a „The Happiest Days Of Our Lives”, a „Don’t Leave Me Now”, a „Young Lust” és a már említett „Empty Spaces” + „What Shall We Do Now?” páros dallamai hangzottak el élőben, estéről-estére változó hosszal.

Már csak azért is, mert nem volt mindenhol azonos a színpadméret, így magának a falnak a mérete is helyszínről-helyszínre változott. Nem beszélve a roadok és színpadi munkások aznapi tempójáról.

Mindemellett a „The Last Few Bricks” dramaturgiai szerepe is nagyon fontos, mert az nem annyira életszerű, hogy a főszereplő Pink, az „Another Brick In The Wall part 3”, tehát a szerelmi csalódás után azonnal összeomoljon. Sokkal reálisabb időt hagyni ehhez, miközben a korábbi dalok felidézésével jól érzékeltethető, hogy miként forgatja magában a többi korábbi sérelmét is, hogy aztán tényleg ne akarjon többé tudni erről a zord és gonosz világról…

A moziváltozat tételei, tételesen – part 1

Mivel a fő dalszerző, Waters mindenképpen mozifilmet szeretett volna a „The Wall” történetből, az MGM pedig partner volt a nagyszabású tervében, Rogernek módja nyílt a hanganyag kibővítésére és megváltoztatására. Végtelen idő persze ezúttal sem adatott a projekthez, vélhetően ez a 95 percben maximalizált terjedelmi korlát okozta, hogy a „Hey You” és a „The Show Must Go On” kimaradt a filmből.

Bár létezik olyan korabeli nyilatkozat is, hogy Alan Parker azért vágta ki a „Hey You”-t a végleges verzióból, mert túl soknak érezte a képi ismétléseket. Mindenesetre a „Pink Floyd – The Wall” film 1999-es „deluxe edition” DVD kiadásán a „Hey You” azért megtekinthető az extrák között.