A rendezőnő, Julia Ducournau ugyan tiltakozik a különböző műfaji besorolások ellen, és ahogy azt a cannes-i sajtótájékoztatón kifejtette: szeretné, ha mindenféle műfaji címke nélkül, úgy tekintenének a Titánra, mint „csak egy filmre”. Válasz volt ez részéről a Titánra már rögtön az első vetítés után ráragasztott és levakarhatatlannak tűnő „testhorror” címkére.

Jobban belegondolva, ez a műfaji meghatározás, amellett, hogy sokakat eleve eltántoríthat az idei cannes-i Arany Pálmával kitüntetett alkotástól, legalább olyan leegyszerűsítő, mint pl. pusztán képregényadaptációként tekinteni a Jokerre. Mindkét film esetében kézenfekvő ugyan (és nem is alaptalan) az effajta kategorizálás, ám amellett, hogy leszűkítheti a nézőkört, messze nem fedi le az említett művek komplexitását. Vitathatatlan, hogy a Joker egy képregényhőst állít középpontba, a Titánban pedig bőven méri Julia Ducournau a helyenként már-már groteszkbe forduló, gyomorforgató jeleneteket – legyen szó nyitott koponyaműtétről, brutális gyilkosságokról vagy a test erőszakos deformálásáról –, mégis mindkét alkotás jóval többről szól, és ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy mindkettő a legjelentősebb filmfesztiválok fődíjával indított (a Joker a velencei filmfesztiválon, a Titán Cannes-ban hozta el a fődíjat), és a Joker meg sem állt az Oscarig. Ugyancsak leegyszerűsítő és megosztó lenne, ráadásul spoileres is, ha leírnám a Titán egyik jelenetét, amit pedig már többen megtettek előttem, mert kétségtelen, hogy sokaknak éppen ez adja el a filmet, én azonban úgy vélem, hogy, aki az igazi „Titán-élményre” vágyik, az ne ezért a szenzációhajhász módon már elkottyintott jelenetért üljön be rá, hanem valóban „csak egy filmre” váltson jegyet, aztán pedig hagyja magát meglepni, engedje át magát a fékevesztett vizuális és hangorgiának, a remek színészi alakítások nyújtotta élménynek és a valóban nem mindennapi eseményekben bővelkedő cselekménynek.