Nagy kérdés, miként lehet kibírni a három hét bezártságot – mondja Kemény Dénes a nézők nélküli ötkarikás játékokról. A legendás kapitányt a futball-Európa-bajnokságról és a magyar olimpiai esélyekről kérdeztük.

Tudom, hogy nagy focirajongó. Az angol futball és a Manchester United megszállott szurkolójaként miként fogadta, hogy kedvencei hazai pályán bukták el a döntőt, így megint lecsúsztak az Európa-bajnoki aranyról?

Ahogy elbukták, úgy meg is nyerhették volna, hiszen Pickford kivédett két tizenegyest, de ez is kevés volt. Számomra egyáltalán nem újdonság, hogy az angolok nem nyernek meg egy büntetőpárbajt. Sokan szidják Rashfordot, pedig a Manchester Unitedban tényleg mindegyik tizenegyest berúgja. Most is zseniálisan csinálta, Donnarummát elfektette, csak sajnos a kapufát találta el. Attól függetlenül, hogy nem lettek Európa-bajnokok, pozitívumnak tartom, hogy egy angol válogatott – a nem meglepő fizikum mellett – ennyire latinos technikával futballozott végig egy kontinensversenyt. Nekem nyilván nem akkora csalódás az elvesztett Eb-döntő, mint nekik, de ettől még fáj, hiszen egy centire voltak az aranytól.

Folytassuk egy szomorú aktualitással: nemrég múlt egy éve, hogy itthagyott minket kedves tanítványa, utódja, a háromszoros olimpiai bajnok klasszis, Benedek Tibor. Az eltelt idő elég volt ahhoz, hogy feldolgozza az elvesztését?

Azt az utat választottam, hogy őrzöm az együtt töltött több mint két évtized emlékét. Azzal, hogy az emlékezetemben a mosolygós, viccelődős Benedek Tibi marad meg, könnyebben kezelem a helyzetet, és ez abszolút független az évfordulóktól. Egyébként a vízilabda és az egyetemi oktatás miatt szinte naponta eszembe jut. Rengeteg pozitív példát mutatok be a tanulóknak, és a közös meccseink mindig rá emlékeztetnek. Tudom, hogy Tibit legtöbben az óriási akaratú küzdővel azonosítják, de számomra nemcsak ez jellemzi őt, hanem a mosolya, a hatalmas nevetései is; ezek megmaradnak az emlékezetemben.

Számunkra a három olimpiai aranyérem tizenöt-húsz évre biztosította a nimbuszt”

Szeptemberben már három éve lesz, hogy lemondott a Magyar Vízilabda Szövetség elnöki posztjáról. Ma már talán elmondhatja az indokokat.

A mai magyarországi sportszisztémában az elnöki tisztség meglehetősen mazochista pozíció, tudniillik néha azokat kell mozgatni, azokkal kell szembeszállni – a klubokkal –, amik megválasztottak. Ahhoz, hogy beváltsd a választási ígéreteidet, néha az egyesületek tyúkszemére kell lépned. Ám akadnak olyan, a gazdasági világból érkező klubvezetők, akik nem szoktak hozzá, hogy valaki úgymond zavarja az ő köreiket. Még úgy sem, hogy egy-egy intézkedésből a kluboknak hosszú távon egyértelmű hasznuk lenne. Egyébként mindegyik csapatsportágat a válogatott eredményei minősítik, számunkra a három olimpiai aranyérem tizenöt-húsz évre biztosította a nimbuszt. Sokszor éjjel-nappal dolgoztam, egész nap szólt a telefonom, folyamatosan azon kattogott az agyam, miként tudom a leghatékonyabban fújni a szelet a vitorlába. Ezt örömmel végeztem, ám amíg az egyesületek választják meg az elnököt és az elnökséget, elkerülhetetlen lesz a konfliktushelyzet.