Ismét élőben jelentkezünk az év legfontosabb filmes eseményéről, a 74. Cannes-i Filmfesztiválról. Cikkünk naponta legalább egyszer frissül, mégpedig webnaplós formában: mindig a legfrissebb történések vannak legfelül.

Értékelés

Remélni sem mertem, hogy az idei fesztiválon a legnagyobb kedvencem, a Titane (rend.: Julia Ducournau) nyeri a fesztivál fődíját, pontosabban remélni reméltem, de nem fogadtam volna rá, de a „zsenialitás és az őrület” a zsűri szerint ezúttal is kéz a kézben járt. A Titane kétségtelenül az idei fesztivál legtökösebb alkotása volt, az meg csak a ráadás, hogy mindezt egy nő írta és rendezte. Azt gondoltam, Spike Lee személyéből és filmjeiből kiindulva, hogy, amint azt korábban is írtam, a Casablanca Beats/Haut et Fort (Nabil Ayouch) vagy Jacques Audiard Les Olypiades/The 13th District című alkotása kapja majd a fesztivál fődíját, de minkettő üres kézzel távozott. Spike Lee egyébként két hatalmas spoiler-bombát is ledobott a díjkiosztó estéjén.

Egyrészt rögtön a díjátadó elején, amikor az első díjazottat kellett volna bejelentenie, kikottyantotta, hogy a Titane nyerte az Arany Pálmát, elrontva ezzel a díjkiosztó izgalmát, a másikat pedig a díjkiosztó utáni, a zsűri számára rendezett sajtókonferencián tette, amikor az indoklásba belefoglalta a film egyik fordulatát, amit szándékosan nem írok le, nemcsak a tartalmi spoiler miatt, hanem azért is, mert egy ilyen mondat végtelenül leegyszerűsíti a filmet, ami ennél azért jóval többről szól.

Egyébként a későbbiekben is hibát hibára halmozó, bakiparádéba is beillő díjátadónál már akkor éreztük, hogy valami nem lesz rendben, amikor a közvetítés egy, a széksorok közé lerakott kamera által közvetített képet mutatta hosszan, miközben már megkezdődött a közvetítés, mi viszont a Salle Debussy-ben összegyűlt újságírókkal csak a vörös szőnyeget és a széklábat, egy türelmetlenül doboló lábat és egy ide-oda rakosgatott kábelt bámulhattuk hosszan, fix kameraállásból, kicsit mintha egy Apichatpong Weerasethakul filmjeiben lennék, ahol itt megállt az idő, ráadásul hang se volt hozzá, de ami ezek után következett, az minden képzeletet felülmúlt. Nem véletlen, hogy a 74 éves fennállásának történetében első színesbőrű zsűrielnöke úgy kezdte a díjkiosztó utáni sajtókonferenciát, hogy „No apologies, I messed up.”

Az sem megszokott, hogy idén két díjat is megosztottak, így a zsűri díját a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul (Memoria) és az izraeli Nadav Lapid (Ha’berech/Ahed’s Knee) közösen vehette át, a Grand Prix-n pedig az iráni rendező Asghar Farhadi (Ghahreman/A Hero) és Juho Kuosmanen (Hytti Nº6/Compartment Nº6) osztozott. Különösen örültem ennek a megosztott díjnak, mert mind Farhadi, mind Kuosmanen filmje e kedvenceim közé tartozott az idei válogatásból. A Memoria elképzelése a bennünket összekapcsoló gondolathullámokról megfogott, de ahogy azt korábban írtam,

Nadav Lapid filmjét otthagytam kb. egy óra után. A zsűri azonban értékelte, hogy az izraeli rendező hazájával szemben tanúsított kritikai szemléletét. A másik film, amit viszont kényszerből hagytam ott kicsivel több mint a fele után, de aztán a szombati reprízen még egyszer beültem rá, a Haruki Murakami novellájából készült Drive My Car című japán alkotás volt. Elsőre leginkább a hangulata fogott meg, másodjára már jobban odafigyeltem a szövegre is. A Drive My Car az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket és megérdemelten kapta a legjobb forgatókönyv díját.