Tíz éve – amikor még nem létezett a Music Backstage – egy másik zenei blogon írtam a The Downward Spiral megjelenésének huszadik évfordulója alkalmából. Mielőtt belekezdtem volna ebbe az írásba, elolvastam, hogy akkor mit gondoltam erről a lemezről. Mivel minden egyes mondatot helyénvalónak érzek még most is – a lemez születésének történetét pedig számtalan forrásból meg lehet ismerni –, így most valami kevésbé szokásos következik.

Nem tudom, hogy mikor találkoztam először ezzel a lemezzel. Azt sem, hogy hol történt. De még az sincs meg, hogy milyen élmény volt az első hallgatás. Azt viszont tudom, hogy később a kedvenceim közé került és viszonylag hamar meg is vettem CD-n, hogy vizuálisan is magamévá tudjam tenni. Középiskolás koromban ez a lemez volt számomra a tehetetlen düh megtestesítője. Ha dühös voltam, csakis ehhez tudtam nyúlni. Pedig mennyi dühös lemezt ismertem már akkor... De ez máshogy volt az. Ebben is vannak trágár szavak. Ebben is van ordibálás. De valahogy nem úgy. Nem tipikus rocklemez. Talán itt éreztem rá először a Nine Inch Nails esszenciájára. Hogy egy drogfüggő önpusztítása közben is intellektuális marad és még azt is elegánsan csinálja. Mint a Titanic filmben azok a karakterek, akik a süllyedő hajón maradtak és nem pánikoltak, hanem szembe mertek nézni a legerősebb félelmeikkel is.

Számomra nincs ennél erőszakosabb, vadabb, zaklatottabb, dühösebb, dögösebb, betegebb album a világon. A lefelé tartó spirál tökéletes metaforája mindannak, amin Trent Reznor átment, még tökéletesebb képe annak, ami Kurt Cobain utolsó éveit jellemezte. Az önpusztítás művészetté vált, dalokká, majd konceptalbummá formálódott és tökéletes lenyomata lett a '90-es évek változó világának, ahol már nem szégyen a gyengeség, ahol ki lehet mondani az érzéseinket, ahol nem céltalan a harag és nem oktalan az agresszió. A Nine Inch Nails – vagyis Trent Reznor – a lefelé tartás közben eljutott a csúcsra. Mi ez, ha nem paradoxon.

Hogy időben kicsit szűkítsük a megjelenést és ne csak a '90-es évekről beszéljünk, nézzük, hogy milyen is volt 1994 márciusa. A hónap első napján adta utolsó koncertjét a Nirvana (akkor senki nem tudta, hogy az lesz az utolsó). Ugyanazon a napon került a boltok polcaira The Crow (A holló) filmzenéje, rajta a Nine Inch Nails első Joy Division feldolgozása, a Dead Souls. Szintén aznap jelent me a Tankcsapda Jönnek a férgek... albuma. Március 7-én Aphex Twin adta ki Selected Ambient Works Volume II című kiadványát. A The Downward Spiral megjelenésének napján jelent meg a Soundgarden Superunknown című albuma. Még abban a hónapban megjelent a Primal Scream Give Out But Don't Give Up lemeze, valamint a Pink Floyd The Division Bell albuma.

Egy zeneileg izgalmas, sok változást hozó korszak kellős közepén Reznor ledobta az atombombát. Az egyik pillanatban öngyűlölő, metal elemeket szétfeszítő őrjöngés perceken belül szexuálisan túlfűtött lüktetésbe átcsapó zenei orgiája olyan szinten haladta meg a korszellemet, hogy egy mostani hallgatás után is nehéz elhinni, hogy nem 2024-ben készültek a dalok.

A nin.com oldal diszkográfia részénél jelenleg ez olvasható:

„Az önpusztítás komor és kíméletlen ünneplése egy konceptlemez formájában, amely valahogyan többszörös platinalemezes világsiker lett. Az egyik legkalandosabb és legkísérletezőbb hangzású lemez, amely valaha is a slágerlisták élére került.”

Nekik sikerült két mondatban elmondani a lényeget.