Szabolcsból származol. Ez hogyan határozta meg az életedet?

A vidékiség és az, hogy első generációs értelmiségiként kerültem bele a hazai művészvilágba, egyértelműen befolyásolta az életem. Az egész utamon végigkísért, hogy honnan jöttem: az a szellemi muníció és azok az emberi tartalmak, amiket otthon kaptam, illetve a történetek, amiket magammal vittem és az a vizuális közeg, amit a szülőfalum, Tuzsér adott nekem. Tisza-parti gyerek vagyok és az a „paradicsom”, azok a természeti csodák, amiket ott láttam, a mai napig meghatározzák, hogy mire törekszem és mire vágyok.

Mindig is színész akartál lenni vagy voltak más elképzeléseid is?

Gyerekkoromban bohóc akartam lenni, ehhez viszont akrobata iskolát kellett végezni, de attól féltem; bár később nagyon megszerettem az akrobatikát. Aztán kamionsofőr szerettem volna lenni, mert el akartam rejtőzni a világ elől. Beülni a volán mögé és onnan szemlélni az eseményeket. Nem nagyon hozzányúlni semmihez, hagyni az egészet úgy, ahogy van, ami valószínűleg a gyerekkori menekülésem része volt. Ez a szakma viszont számomra egyfajta parafrázisa is a világnak, mert szerintem így kellene felfognunk a demokráciát és a szabadsághoz fűződő viszonyunkat. Egy kamionsofőr ül, betartja az összes szabályt, mert mások életével játszik. Ezt ennyire komolyan kell venni, mikor a szabadságról beszélünk, mert az nemcsak előjogokkal jár, hanem rengeteg szabály betartásával is.

Debrecenbe a Kontroll vetítése kapcsán érkeztél, de több magyar kultfilmben is szerepelsz. Valakinek egy sem jön össze.

Ezeken igazából nem szoktam gondolkodni. Szerencsésnek tartom magam, hogy ez az egész így alakult és azzal foglalkozhatok, amit szeretek csinálni. Tulajdonképpen a mániámmá vált a szakma, mert annyi mindent adott nekem: beutazhatom a világot, kurrens művészi házakban játszhatok és a legnagyobb magyar rendezőkkel dolgozhatok.

Nem csak filmekben szerepelsz, hanem színházi fellépéseid is vannak. Melyikre nehezebb felkészülni egy színházi előadásra vagy egy forgatásra?

Nem nehézség alapján különböztetném meg őket, egyszerűen idegrendszerileg kíván mást a kettő.  A filmben a pillanatszerűségeket szeretem, hogy megy a csapó, ott kell lenni és bumm, csinálni. Az egész egy nagy cirkusz, egy őrület: határidők vannak, gyorsan kell dolgozni és sokmindenre figyelni. Talán furcsán hangzik, de a forgatásokon mindig egy nagy gép kis fogaskerekének, egyetlen összetevőnek érzem magam. Büszke vagyok a munkáimra és a sikereimre, de ezeket nem egyedül értem el, mert kulcsfontosságú a vágó vagy az operatőr, aki a fényekért és a képekért felel – ha ők nincsenek, akkor lehetsz akármekkora színész, szét fog esni a kép. Ha nincs rendező, aki strukturál, meghaltál. Ha nincs zeneszerző, aki atmoszférát teremt vagy hangmérnök, akkor szintén. Ez nem csak rólunk, színészekről szól, ahogy mondtam részei vagyunk a nagy egésznek és ez így fantasztikus.  

A színházban pedig azt szeretem, hogy hosszabb, két-háromórás koncentrációt igényel. Minden hibád látszik, nem lehet kozmetikázni, ha eltoltad, netán indiszponált vagy, a nézők azt a pillanatodat kapják el és pont az a legizgalmasabb benne, hogy mit tudsz kihozni az adott estéből.

Nemrég játszottam egy Tartuffe előadáson és közben folyamatosan éreztem, hogy itt mennyire szoros kapcsolatban lehetek a közönséggel. Mindig kinézek rájuk, bele a szemükbe és tulajdonképpen belőlük építkezek: mikor látom, hogy elkapják a fonalat és már a kezemben vannak, akkor fokozatosan vezethetem őket a katarzisig, aztán „robbantok”. Azt imádom ebben, ahogy együtt élvezzük a pillanatot, amit sikerül megteremtenünk, mert nélkülük mindez nem menne. Aki ezt színészként egyszer megéli, alighanem soha többé nem felejti el. Szerintem egyébként az életben is az ilyen momentumokat keressük, mikor sikerül valakivel megosztanunk valamit, partnerség és bajtársiasság alakul ki. Valami megmagyarázhatatlan szeretetféleség ez, egy állapot, amit nem akarunk elengedni, ragaszkodnánk hozzá.

A közönséggel tehát igen közvetlen kapcsolatod van. Az általad eljátszott karakterekhez hogyan viszonyulsz? Ilyenkor teljesen azonosulsz velük?

Ezt úgy mondanám, hogy nem karaktereket alakítok, hanem saját magamat. Mindenkiben megvannak a különféle érzelmek, bárki tud dühös vagy gonosz állat lenni, de a következő pillanatban már gondoskodó apuka vagy szerelmes férj is. Én tulajdonképpen rendszereket állítok föl és ezeket a gondolkodásmódokat próbálom kinagyítani magamban, amelyik „állat” éhes bennem, annak adok enni. Attól függ, hogy melyikre van éppen szükség. A gondoskodó apukára? Akkor kialakítom a logikai hálót, ami ahhoz kell, hogy tökéletes apukát láss, de a következő másodpercben már a mocskos terrorista gyilkos alakját is előhozhatom. Erre kényesen ügyelek, mert nekem nincs másom, ez van és ezzel tudok dolgozni. Még a Krétakörben dolgoztunk együtt Schilling Árpáddal, és ő mondta egy előadás után nekünk: milyen furcsa, hogy profi színészek vagytok, de nem tudjátok megfogalmazni, hogy mi a ti munkátok. Ez nekem nagyon megmaradt és azóta végiggondoltam, hogy miben vagyok jó. Ha állásinterjún lennék, bármikor el tudnám mondani neked, hogy miért válaszd a Nagy Zsoltit, mi az, amit ő tud nyújtani.

Van kedvenc filmes vagy színházi alakításod?

30 éve vagyok a pályán és soha nem úgy gondolkodtam, hogy „a” nagy szerepre fogok várni. Persze vannak kiemelkedő pillanatok vagy nagyobbnak tűnő történetek, de valójában nem jönne össze az egész, ha nem lenne benne több évnyi meló. Szerintem jó dolgokat tudtam alkotni eddig, de ugyanúgy volt olyan is, ami kevésbé sikerült. Úgy vélem több olyat tettem le az asztalra, amire azt mondhatom, hogy szép munka volt.

Ahogy említetted, tisztában vagy a színészi képességeiddel. Hogyan viszonyulsz a szinkronizáláshoz?

Pontosan tudom, hogy mit kerülök és a szinkron például ilyen, mert szerintem nem tudja úgy visszaadni, ami történik és megfosztja a filmet attól, ami. Belenyúl, megváltoztatja, más hangulatot ad neki, ami meg sem közelíti az eredetit, bármennyire is mondják, hogy a magyar szinkron fantasztikus.  Körülbelül „húszévente” elmegyek és megpróbálom, hogy megy-e ez nekem, de bevallom, nem tudok leszinkronizálni egy filmet. Egyrészt, bár másoktól azt hallom, hogy tetszik nekik, jól csinálom meg jó a hangom, de mégse akarom, egyszerűen mindenem küzd ellene. Másrészt nagyon ráülne a munkámra, ha megtanulnék egy bizonyos fajta hanghordozást vagy hangsúlyt. Akkor az olyan helyzetekben, mikor például feszültséget kell teremtenem, ugyanazt alkalmaznám, ami ellustítaná a színészt bennem.

Egyes kollégáidnak van egy-egy kiemelkedő szerepe, amitől szinte sztárok lettek. Te sosem kerültél ilyen státuszba, viszont folyamatosan hívtak a hazai rendezők, és ott vagy a hazai filmes térképen. Ezt hogyan csinálod?

Sokáig sajnáltam, hogy nem lehetek olyan aranyos, szép, cuki poszterfiú, akiről plakátokat raknak ki a kislányok a szobájukba. Nyilván a hiúságomnak jól esne: ez olyan dolog, mint amikor az olimpikonokról beszélnek, hogy nem volt gyerekkoruk, de könyörgöm, van egy olimpiai aranyérmük!

Viszont én nem ez a csávó vagyok, nekem más az életem és nem is vágyok már olyasmire, ami nem én vagyok, mert nekem mindenért nagyon meg kell dolgoznom.

Közben meg hálás vagyok azért, hogy olyan életet élhetek, amiben annyi mindenhez volt már szerencsém. Ugyanúgy hálás vagyok a közönségnek is, mert érzem a felőlük érkező megbecsültséget. Azonban nagyon sokat dolgozok is az emberi kapcsolataimért, mert ez számomra nagyon fontos.

Nemrég mutatták be az Éger című filmeteket. Számodra az ilyen, viszonylag alacsonyabb költségvetésű projektek kihívást jelentenek?

Nekem a kihívást nem az jelenti, hogy pénz nélkül kell dolgoznom. Ez a mániám, szeretem csinálni, és ha érdekel egy sztori, akkor ez nem tart vissza. A Tantrum, na az kihívás volt: egy snittben 42 percen keresztül úgy beszélni, hogy ne lyukadjon ki a vászon és fenn tudjam tartani a figyelmet. A Covid alatt tanultam meg a hozzá tartozó több mint húszoldalnyi szöveget, amit egyébként nagyon izgalmasnak tartottam a nyers nyelvezete miatt. A forgatáson pedig – mivel a filmben nincs vágás – többször előfordult, hogy mondjuk a felénél elszállt az egész és újra kellett kezdenünk. Csak egy olyan rész van benne, amikor hirtelen nem jutott eszembe, hogy hol tartok a történetben, ezért hosszason gondolkoztam. De ezt el tudtam úgy adni, hogy az életét végig gondoló főszereplőnek is lehetnek összegző pillanatai. Mikor végre elkészült kettős érzéseim voltak: némi bizonytalanság volt bennem, hogy tényleg sikerült-e úgy előadnom, hogy a film teljes hosszában megragadja a nézőt. Egyúttal viszont büszke is voltam arra, hogy olyat vittünk véghez, amit előttünk nem sokan, szinte senki. Visszatérve egy korábbi kérdésedre, ugyan azt mondtam, hogy nincs kedvenc filmes alakításom, de az egyik legbüszkébb a Tantrumra vagyok, mert az éltet igazán, hogy nyomot hagyjak az emberekben és úgy érzem ezzel sikerült.

Dolgozol-e valami aktuális projekten? Mikor láthatunk legközelebb a filmvásznon?

A kialakult helyzetben nagyon úgy fest, hogy a közeljövőben nem fogok itthon filmet forgatni. Nincs ezzel semmi gond, mert megtalálom a helyemet máshol, viszont fáj nekem erről beszélni, mert szeretnék Magyarországon, magyar emberekkel dolgozni, de az következő időszakban erre valószínűleg nem lesz alkalmam. Az RTL Klubbal voltak mostanában közös projektjeink, de ennek is vannak anyagi korlátai, és minden igényt ők sem szolgálhatnak ki. A Mellékhatás 3. évadát kezdtük volna el, de az egyre magasabb költségek miatt a társaság egyenlőre nem tudta bevállalni. Emellett viszont egy fiatal rendezővel van egy formálódó tervünk, amit vélhetően hamburgi pénzből fogunk létrehozni.

A képek forrása: a DE-Btk Művészeti Központ hivatalos Facebook oldala.