A kaukázusi juhászkutya és a közép-ázsiai juhászkutya után a törökök büszkeségéről, a kangalról beszélgettünk Bartha László pásztorkutya szakértővel.

Ha az érdeklődő bármilyen a pásztorkutyákról szóló videót, vagy filmet néz meg, szinte csak a „leg”-ek hangzanak el a kangalokkal kapcsolatban, akár a testi adottságaikról, akár a munkaképességükről, akár a harapási erősségükről esik szó. Mi az Ön véleménye a kangalokkal kapcsolatban, és mennyire igazak a fajtát körülvevő mítoszok?

BL.: Mint minden fajtával, a kangalokkal kapcsolatban is egyaránt léteznek pozitív és negatív dolgok. Engem már akkor foglalkoztatott a fajta, amikor Európában még szinte ismeretlen volt és nem jött divatba, ezért kiutaztam a törökországi Sivas régióban található Kangal város környékére, és volt szerencsém ott is tanulmányozni őket. Az egyik legmeghatározóbb korai élményem velük kapcsolatban az volt, amikor egy helyi idősebb pásztor, aki amúgy kedvelte a magyarokat, amikor megtudta, hogy én is kutyás vagyok, behívott magához egy teára.

Beszélgetni ugyan nem nagyon tudtunk a nyelvi nehézségek miatt, de intett nekem, hogy gyere csak, mutatok valamit. Kinyitott nekem egy olyan körülbelül 140 centis kamraajtót és megmutatta, hogy ott fekszik egy kangal szuka, mellette egy báránnyal, és egyértelmű volt, hogy ő szoptatja, tehát ő volt a szoptató dajkája a kisbáránynak. Én ott teljesen ledöbbentem, mert addig én ilyet nem láttam, sőt, el se tudtam képzelni, hogy egy rusztikus pásztorkutya, ami nem kézben van nevelve, képes ilyesmire. Maga a jelenség teljesen lenyűgözött.

Hasonlót láttam egy barátomnál Magyarországon, aki igazi, munkaképes kangalokat hozott be magának Törökországból. Az udvar egyik végén volt kikötve egy kangal szuka, a másik végén pedig egy közép-ázsiai szuka, és mindkettőnek kölykei voltak. Miközben beszélgettünk a teraszon, azt láttam, hogy a kangal szuka visszaöklendezett némi ételt a kicsiknek. Ez természetesen az átlagembernek nagyon furcsán hangozhat, de a jó pásztorkutyákban még megvan ez a farkasoktól örökölt ösztön. A kis kangalok természetesen elkezdték falni a darabokat, amiknek a szagát a kis közép-ázsiaiak is megérezték és odafutottak, hogy ők is részesüljenek belőle. Az idegen kiskutyákat azonban a kangal szuka keményen elkergette. Ugyanakkor ezt a tyúkok is észrevették, és mentek ők is, akiket azonban a kangal anya nem kergetett el.

Gondolja végig ezt a pásztorkutya ösztönkészletet: a saját kölykét engedi enni, a saját fajából származó idegen kölyköt nem engedi, a fajához nem tartozó tyúkot viszont igen, hiszen az háziállat, és abban ő nem tehet kárt. Ezt pár évtized alatt nem lehet beletenyészteni egy fajtába, ez évezredes tenyésztői szelekció fantasztikus eredménye, amit egy mai „civilizált” kutyatartó észre sem vesz.