TASKOVICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA
2023 decemberében jelent meg az ország egyik legismertebb és legrégebb óta létező független lemez- és könyvkiadójának, az Asztalos Ildikó és Rupaszov Tamás által alapított Trottel Recordsnak a legutóbbi gigantikus vállalkozása. A Nem az a punk, aki… több mint 400 oldalon keresztül mutatja be a magyarországi punk történetét a 70-es évek végétől a rendszerváltás időszakáig. A résztvevők – többnyire zenészek, szervezők, gyűjtök, filmrendező(k) – interjúi, fotói, továbbá a korabeli fanzinek és rendőrségi jelentések átfogó képet adnak a Kádár-korszak mindennapjairól és azokról a körülményekről, amelyek között a punk szubkultúra gyökeret eresztett Magyarországon.

A cím rögtön egy máig érvényben lévő (ön)definíciós anomáliára világít rá: mit vagy kit nevezhetünk punknak? Kinek áll jogában ezt a definíciót megerősíteni vagy cáfolni? Mennyiben érvényesek azok a kritériumok manapság, amik a 80-as években jellemezték a magyar punk szubkultúrát? A punk mindig is exkluzív létformát jelentett, akár abban a tekintetben, hogy az adott társadalmi normákkal és gazdasági trendekkel szembenálló, autonóm személyek által megalkotott kívülállás alternatíváját jelentette politikai, etikai és esztétikai értelemben. De abban a tekintetben is, hogy a hazai punk szubkultúra ahogyan a múltban, úgy a jelenben is szorosan kötődik az undergroundhoz. A punkhoz való hozzáférés és az arról való tudás sosem állt a többség birtokában, sosem akart tömegcikké válni. Míg a szembenállás alapját általánosan a Nyugat-Európában és a tengerentúlon a II. világháború után kiépülő kapitalista állami berendezkedés által szabályzott konformista és konzumerista vízió tagadása jelentette, addig a keleti blokk országaiban ez a kommunista berendezkedéssel szembenhelyezkedő független ifjúsági kultúra igényéből csírázott ki.A legmeghatározóbb modell a legtöbb magyar zenekar számára kétségkívül a Sex Pistols volt, hiszen a korszak legnépszerűbb punkzenekaraként az ő (zenéjükhöz, számaikhoz) lehetett a legkönnyebben hozzáférni.

Azonban más tétek, lehetőségek, eszközök álltak azok rendelkezésére, akik az önkifejezés és az alkotás ezen útját választották a hidegháború különböző térfelein, mégsem versengtek, vagy írták egymást felül. A punkot ezért olyan hangos, zsigeri zenéből, stencilekből, hipóba mártott ruhákból, tarajakból, szögecsekből és biztosítótűkből összetákolt hídnak is lehet tekinteni, ami összekötött két világrendet. Sőt, mitöbb, osztályokon átívelő közösségformáló erőt, munkások és értelmiségiek közötti kommunikációs lehetőséget is jelenthetett volna a Spions zenekar alapítója, Molnár Gergely szerint. Fel sem merült a pártfunkciósokban, hogy az Inkubátor vagy a Lavina zenekarok rendszerkritikus éllel zenésítenek meg József Attila verseket, akit a regnáló hatalom a sajátjának tudott be.

A kötet erénye abban rejlik, hogy nem állítja, létezik egyetlen helyes meghatározása a punknak, vagy a benne megjelent elbeszélések bármelyike önmagában kiadna egy egzakt definíciót. Nincs egy narratíva, ellenben egy plurális, sokféle történetből összeálló képet kaphatunk a 80-as évek lázadó fiataljairól, munkásosztálybeliekről és értelmiségiekről egyaránt, akik az alkotásra, cselekvésre, szabadságra való igényben, az akkori és mindenkori rezsimmel szemben találták meg önmagukat. Punknak lenni identitás, kreativitás, zene, stílus, frusztráció, kirekesztettség, őrület, függetlenség, hedonizmus, nihilizmus, elkeseredés, kalandvágy, bátorság, utazás, mindenkinek más. Találkozhatunk pesszimistább megszólalásokkal is, amik szerint a kommunista éra végével okafogyottá vált és kiüresedett az itthoni punk, mások szerint pedig ez egy soha véget nem érő állapot, aki egyszer punk lesz, az mindig az marad, hiszen mindig lesz miért punknak lenni.

Ha úgy állok a kötethez, mint irodalmi szöveghez, akkor egyszerre olvashatom egy hatalmasra dagasztott, polifónikus memoárként, a rendszerváltás előtti punkzenekarok kézikönyveként, brutális vastagságú fanzine-ként vagy korabeli fényképek, kézzel írt dalszövegek és rendőrségi jelentések archívumaként, de privát legendáriumként is megállja a helyét. Ez utóbbi kategória reflektál arra, hogy az egyébként gazdagon dokumentált szubkultúra (ön)elbeszéléseit sem érdemes minden alkalommal készpénznek venni, pláne 40 év távlatából, még ha a garanciát az is jelentheti, hogy involvált szereplők mesélik el saját történeteiket. Néha kiderül, hogy a riporter pontosabban emlékszik bizonyos részletekre, mint az interjúalany, néhány helyen pedig kitüremkedik az a póz, amit a beszélő szükségesnek érez ahhoz, hogy méltóképpen álljon fel arra a talapzatra, amire a képzeletbeli magyar punkmúzeum dísztermében igényt tart.

Kézikönyvként nem csak úgy használható, mint a 80-as évek zenekarait felsorakoztató adatbázis, de praktikus manuál is azok számára, akiket érdekel, hogyan érdemes zenekart csinálni, hogy lehet sanyarú körülményeknek való kiszolgáltatottságban, jó hangszerek és technikai tudás hiányában, pincében, alagsorban, rendőri nyomás ellenében kitartani és valami maradandót létrehozni. Vagy ha nem is lesz maradandó, amit létrehozol, mégis a tied egészen. Magas labda, ha azt írom, a Nem az a punk…kiváló füveskönyv is egyben, de mit tehetek, ha egyszer tényleg így gondolom? Olyan életbölcseletek, szentenciák olvashatók benne, amik hasznos útravalók lehetnek minden korosztálynak, mint például a „Ne legyél szürke egér, ne hagyd, hogy frusztráljanak!” vagy „A gúny és az öngúny is segítséget ad ahhoz, hogy megőrizd minden pátosz nélkül a becsületedet.” És azt is érdemes megjegyezni, hogy a tornacipő azért is kényelmes viselet, mert gyorsabban lehet benne futni, ha üldöznek. Az önmagunkon való nevetés, cinizmus és humor mindig immanens részét képezte a punknak, bizonyos tekintetben így sokkal önreflexívebb szubkultúra is a többinél. A punk nem fél cikinek lenni, de nem kér a plasztikus mosolyból sem.

Ami viszont kevésbé megmosolyogtató, az az, ahogy a magyarországi punk története és a kádár-kori koncepciós perek, hatósági zaklatások, titkosrendőrség és besúgóhálózat működése és módszerei összeérnek. Az állami szabályozást elutasító, organikusan felépülő, majd gyarapodó punk kultúra elleni hajtóvadászat egy egész generációt traumatizált, mind a zaklatást és bebörtönzést elszenvedőket, mind a disszidálást és emigráns létet választó „másként fésülködőket.”

Hiányérzetem már viszonylag korán jelentkezett: amikor végignéztem a tartalomjegyzéken, a körülbelül hatvan interjúalany közül mindössze öt női névvel találkoztam. Asztalos Ildi (Trottel), Bárdos Deák Ági (Kontroll Csoport, Ági és a Fiúk), Burkus Syntia, Lucile Chaufour (az East Punk Memories rendezője, és Máté Zsuzsa (Autonómia Csoport) interjúi mellett hiába találkozhatunk akár a fotókon, akár az elbeszélésekben is több női szereplővel,  valahogy mégsem kapnak szót. A punk szubkultúra, habár szereti magát egalitárius elvek mentén elképzelni, nem meglepő módon mindig is maszkulin normák és aktorok mentén formálódott Magyarországon. Egy interjúban az is elhangzik, hogy itthon a 70-es és 80-as években valamiért nem alakultak ki olyan zenekarok, mint a Slits vagy a Raincoats, a riportalany ennek az okát pedig abban látja, hogy a zenélés nem egy lány műfaj. A komplexebb megoldás erre a kérdésre talán abban keresendő, hogy bárminemű rendhagyó, deviáns viselkedés (az extravagáns öltözködéstől az alkoholfogyasztásig) a szocialista időszakban a nők esetében sokkal keményebben volt stigmatizálva, mint a férfiak esetében. Ez manapság sem változott. (Erről Tóth Eszter Zsófia Kádár leányai – Nők a szocialista időszakban [Budapest, Nyitott Könyvműhhely, 2010] című monográfiája részletes betekintést ad.) És többek között nem is voltak megfelelő előképek a punk női alternatívájára: azzá kellett válni. A Bárdos Deák Ágival készített interjúban található mégis az egyik legfontosabb üzenete a punknak: a jelenlét fontossága, az önszerveződés megmutatása, a szolidaritásra és aktivizmusra való képesség, bátorság visszakérdezni: ,,Ki mondja meg, hogy rossz vagy?”