A hazugságról, illetve a fikció álruhájában jelentkező művészi igazmondásról szóló előző írásomhoz Umberto Eco egyik előadását is segítségül hívtam. Idézhettem volna az „Egyszer volt, hol nem volt…” kezdéssel mesebelinek tűnő, ám valóságos olasz királyát, III. Viktor Emánuelt, akiről a Hat séta a fikció erdejében című könyve egyik esszéjében írt (a példázat szerint a király összekeverte a valóságos dolgokat azok megfestett képével). Szoktam is utalni rá, mikor a művészet és valóság kapcsolatáról beszélek, arról, hogy a művészi fikció nem a természetből kiragadott körülményt ábrázolja (bár alapja valamilyen természeti tény vagy maga az emberi természet), mégis elvezethet a megismeréshez. (Fikció és valóság, művészet és természet emberi viselkedést is meghatározó jegyeinek keveredésére több példát találunk. A Peleskei nótárius, Gvadányi József regényének hőse, Zajtay István azért került nevetséges helyzetbe, mert nem tudott különbséget tenni a valóság és a színpad között. Épp Shakespeare Othellóját játszották, és annál a jelenetnél, mikor Othello arra készült, hogy megfojtsa Desdemonát, Zajtay kivont karddal a színpadra rohant, hogy megakadályozza a gyilkosságot.)

Másik kiemelt példám a Brüsszelben született és az Amerikai Egyesült Államokban elhunyt francia írónő, Marguerite Yourcenar 1936-ban írt első keleti meséje a művészet hatalmáról, a Hogyan menekült meg Wang-Fo? című, a kínai festőről és Ling nevű tanítványáról szóló novella. Itt már nemcsak az a kérdés, hogy összekeverednek a dolgok és azok képei – nem is ideológiai természetű a probléma, hogy bár a festő egyáltalán nem volt lázadó természetű, mégis halálra ítélte őt a császár –, hanem az, hogy a művészet legbensőbb lényege a fikció és valóság közötti határok lebontása. Hogy a művészet képes olyan valóságot teremteni, amely az elbeszélői attitűdtől függően fokozhatja, de meg is szüntetheti a hiányt és kétségbeesést. A tanulság érzékeltetéséhez szükségünk van a történet rövid újramondására.