Művészeti praxisában lebontja a kijelentő terminológiákat, rákérdez a világ magától értetődőnek hitt konvencióira. Kritikával közelít a művész és a műtárgy fogalmához is, miközben az ipari technológiák érinthetetlen folyamataiban rejlő organikus lehetőségeket kutatja.

Az egyetem legelején ugyan festett klasszikus táblaképeket, de már akkor sem foglalkoztatta a hagyományos festészet, jobban izgatta, amikor a reggeli újságok képanyagát felhasználva hozhatott létre különféle kompozíciókat. Később a nyomdaiparban használt alumíniumlemezekre kezdett festeni, amikor pedig rátalált a leselejtezett gumiköpenyekre, teljesen felhagyott a festészettel. Rácsodálkozott, hogy egy nyomdagép az emberi intenciótól függetlenül képes megalkotni a tökéletes absztrakciót, hiszen ez az ofszetnyomtatáshoz szükséges eszköz rétegzetten őrzi az adott időszakban kinyomtatott reklámanyagok és újságok szövegeit és képeit. Olyan túlterhelt felület jön létre, amelyen a felismerhető maradékok, fragmentumok izgalmas szövetet alkotnak „Ha így nézzük, ez a tárgy absztrahálja vizuális környezetünket és mindazt, ami a média tömegtermelését jellemzi.” Két éven át foglalkoztatta, mit lehetne kezdeni a hulladékká vált gumiköpenyekkel, azután rájött, hogy elegendő csupán keretbe foglalni őket. Így született meg a Heidi-sorozat, amely e hulladékként értelmezett tárgyakat új kontextusba helyezi. Ez a gesztus már önmagában kérdéssé teszi a művész szerepét és műtárgy státusát, vizsgálja a tömegtermelés és az egyedi alkotás közötti viszonyt, valamint a gép és az ember kapcsolatát is analizálja.

Heidi absztraktjaival indult el Kristóf Gábornál az a tudatosabb munkamódszer, amely az ipari standardizáción kívüli lehetőségek feltárásáról szól. Ahogy egy interjúban is kifejtette: „A technika fejlesztése folyamán olyan döntések születtek, amiket soha senki nem magyarázott meg. Képzeletben megpróbálok visszamenni azokra a pontokra, amikor ezek eldőltek, és felteszem azt a kérdést, mi lett volna, ha nem ez a döntés születik.” Ezt követően ismerkedett meg a porfestés technológiájával, amelyben szintén az érdekelte, vajon az ipari standardok milyen mértékben határozzák meg a világról alkotott tudásunkat, miközben a bonyhádi zománcművészet kortárs reflexióját is adja. Azzal kezdett kísérletezni, hogy a meglévő színskálát hogyan tudná bővíteni az adott porfestékek egymással vegyítésével. Rájött, hogy a különböző szemcsék összekeverésével nem tud homogén felületeket létrehozni, mivel ezek a pigmentek nem elegyednek egymással, és felfedezte azt is, hogy a szemcseméret változtatásával a zajosság erejét tudja befolyásolni. A vizuális zaj, mint hiba beiktatásával szélesebb paletta jött létre, amit aztán visszacsatornáz a gyakorlatba: a RAL5050 névre keresztelt stúdiójában bérfestéssel is foglalkozik.