A Dalszerző Expo keretein belül június 8-án Beck Zoltán tart dalszövegírás-mesterkurzust Az igazmondás akarata címmel. A könnyűzenében leginkább a 30Y frontembereként ismert Beck Zoltánról sokan tudják, hogy emellett egyetemi oktató is, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romológia és Nevelésszociológia Tanszékének adjunktusa, a PTE Zenélő Egyetem szakmai igazgatója; valamint sok más projekt elindítója, amelyek közül sokban az irodalmi élet ismert szereplőivel működik együtt. A mesterkurzusról bővebb információk itt olvashatók, jegyet itt lehet vásárolni.

A mesterkurzus talán kissé szokatlan címét Beck Zoltán úgy magyarázta, hogy “mostanában egyre jobban foglalkoztat a kérdés, hogy mi az, amitől egy alkotást érvényesnek láthatunk. Azzal, hogy bejön a mesterséges intelligencia a képbe, az az érzésem, hogy minden technikai, művészettörténeti vagy poétikai fogódzónk eltűnik, és egyetlen egy dolog marad: az a világos morális akarat, hogy olyan szövegeket hozzunk létre, amelyek képviselik azt a világlátást, világra rátekintést, amit hordozunk magunkban.” Ez persze nem azt jelenti, hogy szándékosan “morális tartalmú” szövegeket kell létrehozni, hiszen Beck szerint nincs olyan műalkotás, amely ne képviselne valamilyen moralitást, vagy másként fogalmazva, “aminek ne lenne az emberi létezésre vonatkozó következménye”.

Gyakran halljuk, hogy az a dalszöveg fogja meg a közönséget, ami őszinte; ugyanakkor Beck Zoltán úgy gondolja, hogy “az igazmondás élesebb követelmény. Az őszinteség egyfelől nem sok, másfelől nem igaz. Egy slágerszöveg őszinte szerelmi érzetének ereje nem azon áll vagy bukik, hogy a szövegíró aktuálisan szerelmes-e, valójában megéli-e azt, amiről ír, hanem azon, hogy a színpadi reprezentációban igazzá válik-e annak a hangján, akién halljuk. Van egy író, aki valahol megírt egy szöveget, és van valaki, akinek elhiszem, az előadó, és ez nem feltétlenül esik egybe.” A szöveg hitelessége “nem referenciális” abban az értelemben, hogy nem azon múlik, hogy “azt írom meg, ami velem megesett, hanem azon, hogy az én nézőpontomat, világra rátekintésemet képviseli-e a szövegegész”.

Itt kapcsolódnak a témához az írástechnikai kérdések, hiszen ez akkor lehetséges Beck szerint, ha “nem hullik darabjaira a szövegen belüli világ, hanem maga teremti a hiteles elbeszélést.” Vagyis “egy csomó minden kell tudnom a szövegírásról mint technikáról, prozódiáról stb., hogy egyáltalán esélyt adjak ennek a megszólalásnak, a nem tudott megsejthetővé tételének”, ami egyébként nem intencionális, nem a szerző (tudatos) szabályozásától függ. De tudni kell, hogy “az, hogy elsajátítunk bizonyos technikai tudáselemeket, nem tudja helyettesíteni az igazmondás akaratát, azt, hogy egyébként van-e mit mondanom a világról, a szövegeimben összeáll-e valami olyan elemi állítás, ami egyébként bennem a szövegelmondás nélkül nem állna össze.”

A mesterkurzuson azért nem a “fogásokon” lesz a hangsúly; ahogy Beck mondta, “viszonylag kevés tanácsot tudok adni, nem is erre készülök, nem gondolom magam normatívnak. Inkább ez kvázi egy lehetőség, amit érdemes talán megfontolni, kipróbálni, egybeesni vele vagy vitatkozni, esetleg bizonyos részelemeit használni, de máshogyan.”

Dalszöveg és vers különbségéről szokás Beck Zoltánnak tulajdonítani azt a megállapítást, hogy egy dalszöveg jó, ha van benne egy jó sor, míg egy vers már rossz, ha van benne egy rossz sor. Beck azonban blogunknak elmondta, hogy a “az irodalom felé nagyon szigorú, a popszövegek felé pedig kedvesen, önironikusan megengedő” mondat valójában Keresztesi József irodalmártól származik. Beck ezt a megkülönböztetést úgy magyarázta, hogy “a dalszöveg nem önmagában áll és nem önmagában teremt világot, míg egy versszövegnek nincs más eszköze, csak önnön maga, hogy világot teremtsen. Ő maga a tere és a teljes felülete annak a világnak, ezért nem engedheti meg magának, hogy rossz, fölösleges vagy pontatlan sorai legyenek. A dalszöveg megengedhet magának pontatlanságot, mert csak az egyik eleme és nem a teljessége a dalnak, ezért megengedőbb viszonyban lehet a maga szövegszerűségével.”

Ezért van az, hogy “egy nagyon sűrűre írt vershez való zenei viszony nagyon nehéz: nagyon figyelni kell arra, hogy a zene ne legyen szimplán funkciós, ami egy szöveget lekísér vagy illusztrál. Jó példa a Hobo Blues Band munkásságából a Nagyon fáj és Pilinszky Négysorosa: olyan módon kerülnek a versek egy-egy zenei kontextusba, hogy megengedik Földes László hangjának és a megszólaló zenének, hogy abban a térben legyenek, amelyikben a szöveg – miközben ha elolvasod akármelyiket, mindkettő kitölti a maga által létrehozott teret és annak az igazságát. Nagyon sok másfajta megszólalásra már nem hagynak helyett.”